2026-07-28 - A nyári délutánok

A nyári délutánok

E napon olvashatták eleink először…

Mikor az Ég furcsa, lila-kék
S találká(k)ra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan
Nagyvárosi utcákon égve,
Fekete, szigoru vonalak
Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,
Ezer tornya, kéménye, karja
Úgy mered a csókos Ég felé,
Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,
Pírral s pihegve szemben állnak
Az Ég s a Város. Szivük dobog
Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,
Föl-föltekintve vágyva, félve
Arra, ki szép s kit nem ismerünk,
Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,
Egy-egy pillantást visszavetnek.
Sírván nevetünk az Ég alatt
S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Először a Vasárnapi Újság 1907 július 28.-ai számában (54. évf. 30. sz. 594–95.) jelent meg. 

A Vér és arany kötetben is szerepel. 

A nyári délutánok < Nyisson ide !

Aki pedig valami igazi finom költészetre vágyik, annak ezt ajánlhatom :

Tóth Árpád : Elégia egy rekettyebokorhoz < Nyisson ide !

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívembõl, míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodrú vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdaguló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drágagyöngyként a hajnal harmatát
Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a léten túli lét
Titkos mágnes hegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?… a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák
Ó a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke.

Tóth Árpád 1917

Csonkországunkban a "szabad"-nak gúnyolt sajtót a pártsajtótermékek uralják, melyek a Haza becsülete elé kiszolgált, vagy megbízó pártjaik érdekeit helyezik. E fősodratú sajtó persze pártérdeke(k) szerint szól, vagy hallgat. Amennyiben Ön ezeket részesíti előnyben, úgy örömmel vesszük leiratkozását a hírleveleinkről. LEIRATKOZÁS ITT!