Hírlevél

Liberális dilemmák

Egy neves közvélemény kutató vizsgálata számos neves liberális közbeszélőt ösztönzött arra, hogy megdöbbenésének és súlyos aggodalmainak adjon hangot, sőt az egész rendszerváltás értemét kérdőjelezze meg. A felmérés arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy a magyar társadalom döntő többsége nem liberális! Belátjuk ez valóban megdöbbentő, mi több, igazi tragédia, így aligha csodálkozhatunk azon, hogy az egyik neves liberális közbeszélő egyenesen azt a kérdést is felteszi, hogy vajon nem volna-e itt az ideje a nép leváltásának. Kicsit azért még „csomagolja” e mondandóját, és arról beszél, meghamisítva Ferenc József egy híres mondását, hogy a „népet meg kell védeni önmagától”. Derék, derék, mondhatnánk, kiváló liberálisaink oly forrón szeretik már népünket, hogy készek lennének megvédeni önmagától is. Érdekes és elgondolkodtató párhuzam, hogy az agg Gomulka, lengyel kommunista pártvezető 1970 Karácsonyán, amikor kiadta a tűzparancsot a karhatalmi egységeknek, hogy aztán közel száz tűntető munkás holttestét szedjék össze Gdansk jeges utcáin, pontosan ugyanezen logika mentén fogalmazott úgy, hogy „A munkásosztály hatalmát mindenkivel szemben megvédjük! Ha kell, magával a munkásosztállyal szemben is!” És, hát a jelek szerint kellett! És a jelek szerint most is kell, vagy legalább is kéne, liberális közbeszélő kiválóságaink szerint. De lássuk csak a „baj” gyökereit!

A felmérés szerint tehát a magyar társadalom döntő többsége nem liberális, és ugyan már ez is éppen elég nagy csapás, de van ennél nagyobb is. Az tudni illik, hogy a többség konzervatív, és ami még megdöbbentőbb és persze tűrhetetlen, mindezt még az államhoz húzó szociális vonzalmakkal is tetézi. Az egyik neves liberális közbeszélő hirtelen felindulásában egészen odáig jut el, hogy a két nagy pártot „lekommunistázza”, kommunista illúziókeltéssel, szociális demagógiával megvádolva, „élő kísérteteknek” minősítse őket. Lám csak, lám csak, mi csak itt tátjuk a szánkat gyanútlanul, s közben kiderül, hogy az „anyázás-technikai” felszínen egymással gyilkos csatát vívó két nagy párt kádárista alapon „összebótol” itten. Nos ez eddig a vicc! Rossz vicc persze, de próbáljuk kicsit komolyra fordítani a szót, és alaposabban szemügyre venni a kérdés mélyrétegeit.
Az elmúlt húsz év során nyíltan az SZDSZ, az azt megelőző két évtized során az SZDSZ „előd-szervezeteként” rejtetten egy bizonyos Acél György nevű neves liberális személyiség vezetésével felépült a magyar társadalom végzetes birodalmi kifosztásának egy olyan hatékony rendszere, amely eddig „csak” lepusztulási lejtőn vitte mind mélyebbre, de most már „szabad” esésben látszik folytatódni ez a katasztrófa. A folyamat során a magyar társadalom döntő többsége kicsit „későn-érőnek” bizonyult, mert 1990-ben, az első úgynevezett „szabad” választásokon kis híján a legnagyobb párttá tette ezt az őt már akkor is régóta és eredményesen elpusztítani törekvő „világerőt”. El kellene persze így utólag arról is gondolkodni, hogy vajon mitől is volt „szabad” ez az 1990-es választás. Hiszen akkorra már valamennyi „új” politikai alakzat e „világerő” ügynök-hálozatának valamilyen kombinációja volt, tehát „szabadon” lehetett választani a „világ-SZDSZ” számos alakváltozata közül. Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy a közelmúltban egy neves liberális közbeszélő azzal büszkélkedett, hogy „a rendszerváltás döntően az SZDSZ programja alapján ment végbe”. És tegyük hozzá e program nyomán jut most a magyar társadalom döntő többsége a fizikai megsemmisülésének közvetlen közelébe. Jobb későn, mint soha felkiáltással azonban, mintha mutatkoznának jelei a kijózanodásnak. Hogy a magyar társadalom élesen szembe helyezkedik a liberalizmus minden pusztító formájával, az csupán annak a jele, hogy talán lassan működésbe lépnek elemi önvédelmi reflexei. Mert, hogy minden olyan élőlény, vagy emberi közösség, amely képtelen önmaga elemi lét-érdekeinek a felismerésére és mindennel szembeszálló bátor képviseletére, az egész egyszerűen elpusztul! A konzervatív értékek elsöprő aránya nem más, mint az élet legmélyebb értelmét jelentő, éltető, megtartó hagyományhoz való visszatérés. Azt jelenti, hogy a magyar társadalom lassan késznek mutatkozik arra, hogy bármilyen rendelkezésére álló eszközzel szembe szálljon a rajta élősködőként tenyésző liberalimussal, amelyet II. János-Pál pápa okkal nevezett a „halál kultúrájának”! Vagyis a magyar társadalom a rég óta tartó öngyilkos ön-feladás, ön-pusztítás után felismerni véli az őt elpusztítani törekvő erőket, és ha lesznek, akik erejét összefogják, talán szembeszállni és késznek mutatkozik velük. Hogy mindennek a felszínre kerülése, és egyre bátrabb megnyilvánulása egyre nagyobb aggodalommal tölti el a jeles liberális közbeszélőket és a mögöttük álló globális és lokális erőket, az persze teljesen érthető. Tetszett volna talán kicsit körültekintőbben és mértéktartóbban pusztítani! Az „élő kísértetek” tükrében most önmagukat láthatják viszont, és ahogyan Gogol mondta, „Ne a tükröt okold, ha az orrod ferde!”