Dr. Bogár László írása
A versenyképesség mitológiája
Az elmúlt évek közgazdasági diskurzusának egyik kulcs-fogalma a versenyképesség. A liberális gazdaság-filozófia és az erre épülő gyakorlat szinte mindent ennek igyekszik alárendelni, mintha valóban vitathatatlan lenne, hogy minden emberi társadalom legvégső célja a versenyképesség fokozása. Érdemes tehát egy kicsit fesztelenül szemügyre venni ezt a bűvös fogalmat.
Talán azzal lenne érdemes kezdeni, hogy noha a versengés kétségtelenül
része az ember evolúciós örökségének, de jelentőségét messze eltúlozta az
a tény, hogy a természettudományi értelmezési keretét az a Charles Darwin
határozta meg, aki a legvadabb ultra-kapitalizmus korának gyermeke volt,
így nem tudta, talán nem is akarta magát kivonni az uralkodó kontextus meghatározó
erejének hatása alól. Pedig ma már minden evolúció-biológus számára evidencia,
hogy a főemlősök populációiban az együttműködés igen komplex rendszerei léteznek,
és ezek meghatározó ereje sokkal nagyobb, mint a versengésé. Sőt a verseny
is inkább vetélkedés, ahol a cél nem a partner legyőzése, hanem sokkal inkább
annak eldöntése, hogy ki a leginkább kompetens a közösség egészének irányításában.
Vagyis a vetélkedés csak arra szolgál, hogy a közösség együttműködési kereteinek
kialakítására leginkább alkalmas egyedet kiválassza. Tehát a verseny nemcsak,
hogy nem cél, hanem csupán egyszerű szocio-technikai eszköz az együttműködés,
együttérzés, szolidaritás kohéziós kötelékeinek rendszeres újraszövésére. A globalitás korának
liberokrata versenyképességi mítosza tehát hamis evolúciós alapokra épül,
amikor egy szimpla szocio-technikából mindent maga alárendelő és meghatározó
elvet próbál megkonstruálni.
De, akkor hogyan értelmezzük, minek tekintsük azt a valamit, amit a „versenyképesség”
fogalmával ír le az uralkodó gazdaság-ideológia?
Az első zavarba ejtő mozzanat, hogy a különböző közgazdasági iskolák nagyon
eltérő módon írják körül a versenyképesség kategóriáját. Ha azonban a lényegét
próbáljuk mindennek kihámozni, akkor elég egyértelművé válik, hogy a versenyképesség
a minél nagyobb arányú profit megszerzésére való képességet jelenti. Ha viszont
így van, akkor számos igen kényes kérdés merül fel. Az első és legfontosabb,
amely képtelenségével jól jelzi a kérdés ellentmondásait, hogy mi volna az
abszolút versenyképesség legvégső határa? A válasz egyértelmű, a tőke akkor
volna képes a versenyképesség legvégső, mondhatni fiziológiai határt jelentő
szintjét elérni, ha 24 órás lenne a napi munkaidő, és nulla volna az ezért
járó bér. És bármilyen kellemetlen is ma már ezzel szembesülni, a XIX. század
nyugati kapitalizmusa közel járt ehhez a fiziológiai határhoz, hiszen a napi
18 órás munkaidő, és a legelemibb fizikai szükségletek kielégítésére éppen
csak alkalmas bér, teljesen általánosnak volt tekinthető. A példa azonban
jól szemlélteti a tőke-viszony
abszurditását, amelyért egy többnyire rejtve maradó összefüggés a felelős.
Nevezetesen az, hogy a tőke nem foglakozik azzal, hogy az általa a termelési
folyamat során „elfogyasztott” javak újratermelése hogyan megy végbe, vagyis
ő kizárólag a számára „üzem-gazdasági” szinten felmerülő közvetlen költségekkel
foglalkozik. Nem érdekli tehát, hogy az általa elfogyasztott „környezeti
javak” (tiszta víz és tiszta levegő, termőföld, élővilág stb.) és szocio-kulturális
javak (a jól képzett munkaerő, a közbiztonság, kiszámítható morális és jogi
rend stb.) hogyan keletkeznek. Mert, hogy minden ellenkező híreszteléssel
szemben ezek a javak nem csak „úgy maguktól tenyésznek”, hanem újratermelésük
egy igen komplex „lét-megmunkálási” folyamat eredménye, amelynek eredményes
véghez vitele nélkül nemcsak, hogy profit nem keletkezne, hanem pusztító
anarchiába süllyedne minden emberi közösség. A közgazdaságtan hatalmi-ideológiája
ki is talált egy olyan hamis fogalmat, amely félrevezető módon el is hárítja
a tőke felől e javak újratermelésében való bármilyen közreműködés lehetőségét és szükségességét.
Ez a hamis meta-fogalom az „externália”, vagyis a „külső költségek” világa,
amely, szemben a profit-termelés szempontjából releváns „üzem-gazdasági”
szinten értelmezhető költségekkel, nem értelmezhető a tőke-viszony számára.
Ez az eredeti kapitalizmus-modell azonban igen rövid időn belül összeomlott
volna, hiszen a környezeti és társadalmi javak készletei egy idő után végleg
kimerülnek, ha reprodukciójuk fedezete nem jelenik a költségek között. Nem
árt rögzítenünk, hogy a modern állam létrejötte nem valami „szerencsétlen
véletlen” műve, hanem a tőke-viszony gyors és látványos összeomlása elkerülésének
alapvető feltétele volt. Azért kell ezt mostanában újra hangsúlyoznunk, mert
a mai liberális ideológia az államot, és főként az államnak fizetendő adókat
és járulékokat a szükséges, sőt egyre inkább a „szükségtelen” rossz kategóriájába
sorolja. Pedig Czakó Gábor költői fogalmával élve „utolsó véd-művünk” a nemzetállam
maga. Jó volna, ha a most gyorsan mélyülő válságörvénylések közepette nem
feledkeznénk meg e fontos tanulságról.