Szögedi nagytáj
Mód László
A szegedi pásztorok összeírása 1854-ből
„Különben is állandóan ellenségeskednek: a gulyás, csikós, juhász. Bár
az utóbbi nem egészen közébük tartozó, ezek rendszerint a maguk gazdái szoktak
lenni, amazok pedig csak szolgák igazság szerint. Azok más jószágait legeltetik,
s késő ősszel, mikor a puszta elcsöndesül, és haza hajtódik róla a jószág,
sorra járják a gazdákat a bojtárok, beszedni a legeltetés díját. Hát a juhász
a tülekedésből, mint gazda, lehetősen kiesik, s a régi harag leginkább csak
a csikós és a gulyás között áll.” E mondatokkal jellemezte Tömörkény István
Pásztorvirtus című írásában a szegedi határban legeltető pásztorokat, akik
között sajátos hierarchia alakult ki. A néprajzi szakirodalomból jól ismert
alá- és fölérendeltségi viszonyra Bálint Sándor is több alkalommal utal a szegedi
nagytájról készített szintézis első részében, amelyben a külterjes és a háztáji
állattartásról, valamint az egyes állatfajtákhoz kapcsolódó tenyésztési szokásokról
is részletesen megemlékezik. Érzékletes képet fest az egyes jószágfélék őrzésével
foglalkozó specialistákról is, akik a város társadalmának szerves részét alkották. Az
állatállomány őrzésével megbízott pásztorok világába enged bepillantást az
az összeírás, amelyet 1854-ben a Megyei Hatóság rendeletére készített a szegedi
elöljáróság. A kimutatás kérdőpontjaira adott válaszok több szempontból világítják
meg a város határban szolgálatot teljesítő pásztorok társadalmát. Az összeírásban
szereplő rovatok feltüntetik az alkalmazottak nevét, születési helyét, szolgálati
idejét, magaviseletét, foglalkozási specializációját, útlevelének vagy bizonyítványának
kiadási dátumát, sorszámát, az alkalmazót és a felügyeletet gyakorló tanyai
kapitányt is. Úgy gondolom, hogy a forrás elemzése révén árnyaltabb képet rajzolhatunk
e sajátos foglalkozási rétegről, amely a XIX. század közepén jelentős részt
vállalt a város pusztáin folytatott gazdálkodásban. A dokumentum azért számít
rendkívül értékesnek, mivel egy adott évben, nevezetesen 1854-ben a településen
szolgáló pásztortársadalom összetételéről ad teljes keresztmetszetet.
A XIX. század közepén Szeged határában az állattartás a földművelés mellett
továbbra is jelentékeny szerepet játszott annak ellenére, hogy a kiosztásra
kerülő közlegelőkön és az ármentesített területeken egyre inkább a szántóföldi
növénytermesztés, valamint a belterjes szőlő- és gyümölcskultúra kezdett maghatározóvá
válni. Palugyai Imre 1853-ban megjelent munkájában a város bemutatása kapcsán
kiemelte, hogy „…címeres marhák nevelődnek Szeged tág pusztáin; a szarvasmarha-tenyésztés
a szegedi nép kedves foglalkozása…”. A legeltetés főként a homokbuckákkal tarkított
alsóvárosi és felsővárosi pusztán folyt, ami annyit jelentett, hogy a jószág
nem mindenhol talált magának elegendő élelmet. Az igás- és a fejősállatokat
a várost körülvevő belső legelőkre hajtották ki, amely három részre: az alsóvárosi,
a felsővárosi és a rókusi nyomásra oszlott. 1853-ban a legelőnek nem alkalmas
zsombékos határrészekkel együtt 68615 magyar holdnyi pusztát vettek számba.
Az 1850-es évek elején 46 ezer holdra csökkent a legelőterület nagysága,
amely azonban továbbra is biztosította a pusztai állattartás takarmánybázisát
szemben jónéhány alföldi mezővárossal, amelyekben az 1850-es, 60-as években
a közlegelőket a birtoklásra jogosult lakosok között szinte teljesen felosztották.
A legeltetés rendjét a város szigorúan szabályozta, azaz kijelölte a barom-,
a csorda-, a ménes-, a csikó-, a csürhe-, valamint a birkajárás helyét. Utóbbit
a közlegelő szélén vagy más járásoktól elkülönítve alakították ki, mivel a
többi jószág, különösen a szarvasmarha nem tűri a birkaszagot. Amíg a jármos
ökrök nagy része – a hordás és az ugarszántás idejét kivéve – április közepétől
november végéig a pusztán legelt, addig a hámba fogott lovakat a XIX. század
második felében egyre inkább istállóban tartották, csak a tanya körüli gyepen
legeltették őket. A jószágtartás súlyát kellőképpen tükrözik azok az összeírások,
amelyek fajtánként vették számba az állatokat. Az 1850-es és az 1857-es adatok
arról tanúskodnak, hogy a szarvasmarhák és a lovak száma nem változott lényegesen, a juhállomány viszont megközelítőleg 10 ezer darabbal gyarapodott.
E nagy számú jószág gondozását specialisták látták el, akik munkájuk fejében
meghatározott összegű bérezésben részesültek. Szeged városa az összeírást a
kért időpontra nem tudta teljesíteni, mivel a feladattal megbízott pusztázó
hadnagyok az 1852-53. évi újoncozással voltak elfoglalva. A juhászok számbavételét
ugyan elkezdték, ám a gulyások és a csikósok nyilvántartására az 1854. esztendő
legelején még nem kerülhetett sor, mivel szolgálati idejük ősszel lejárt, felfogadásukra
pedig csak márciusban került sor.
A szegedi elöljáróság által összeállított jegyzék mintegy 160 nevet tartalmaz.
A pásztorok között az egyes állat- és nyájfajtáknak megfelelően 83 juhászt,
36 csordást, 25 ökrészt és 16 csikóst találunk. Valami okból kifolyólag a sertések
őrzésével foglalkozó specialisták hiányoznak az összeírásból. A kimutatás külön
rovatot szentelt a pásztorok származási helyének, ami számos új adalékot szolgáltathat
e sajátos társadalmi réteg migrációját illetően. Az összeírásban szereplő településneveket
áttekintve azt láthatjuk, hogy a specialisták többsége szegedi születésű volt.
A 136 helyi pásztoron kívül 17 kisteleki, 2 kiskundorozsmai, valamint egy kiskunmajsai,
kiskunfélegyházi, kiskunhalasi, horgosi és szabadkai származású személyt is
számba vettek. A kimutatásból világosan látszik tehát, hogy a XIX. század közepén
Szeged városa bennszülött pásztortársadalommal rendelkezett, amely teljes mértékben
nem tudta ellátni a nagyszámú jószágállomány gondozását, éppen ezért az állattartók
a környező településekről is szerződtettek
specialistákat.
Amíg a városi tanács irányító szerepe a közlegelők szabályozására, valamint
az egészségügyi körülmények javítására vonatkozott, addig a legeltetést az
ún. legeltető társulatok, illetve a nagyobb jószágtartó gazdák saját maguk
szervezték meg. A gazdaközösségek rendszerint városrészenként tömörültek, a
külterületen pedig a jószágaikat egy járáson legeltető személyek alkottak egy
társaságot. A gazdaságok élén a tagok által választott öreggazda állt, aki
a hozzájárulásokból gondoskodott a kutak, illetve a vályúk karbantartásáról.
A nagyobb állatállománnyal rendelkező gazdák tehát nem fogtak össze, hanem
saját maguk intézték az őrzéssel kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat. Az összeírásban
is jó néhány olyan személy szerepel, aki jószágait külön pásztorral legeltette.
A teljes felsorolás igénye nélkül lássunk ezek után néhány nevet: Börcsök Pál.
Kispál György, Veszelka Imre, Rieger János, Kertész Antal, Födi Ferenc stb.
Érdekes, hogy csupán csak egyetlen egy olyan személyt vettek számba, aki a
juhai mellé nem fogadott
pásztort, hanem saját maga őrizte a nyájat. Az esetek többségében a jószágok
legeltetését több gazdából álló társulás intézte, amely választott tisztségviselőkön
keresztül képviselte a tagok érdekeit. Az összeírás az egy-egy közösségben
tömörödő személyek mindegyikét nem sorolja fel, valószínűleg csak a legnagyobb
állatállománnyal rendelkezők szerepelnek név szerint. (Pl: Imre Antal, Sávay
József és többek, Kiss Gergely, Márki József és többek stb.) A pásztorok között
bizonyos munkaszervezet alakult ki, amely szigorú alá- és fölérendeltséget
jelentett. A számadó nemcsak a jószágállományért, hanem az általa alkalmazásba
vett bojtárokért is felelőséget vállalt, kár esetén saját vagyonából fizette
ki a gazdákat. Az alföldi számadók a nyáj nagyságától függően 2-5 vagy még
több bojtárt tartottak, akik között az állatok gondozását illetően bizonyos
munkamegosztás alakult ki. A számadót távollétében az öreg- vagy első bojtár
helyettesítette, utána következett a többi bojtár, akiket rendszerint sorszámmal
jelöltek. A szegedi pásztorokról készített összeírásból kiderül, hogy egy-egy számadó
felügyelete alatt 1-5 bojtár végezte munkáját. Sajnálatos, hogy csak egyetlen
esetben tüntették fel az alkalmazásban álló bojtár feladatkörét, aki a juhok
fejésével foglalatoskodott. A juhok gondozásáért rendszerint olyan számadók
feleltek, akik közül jó néhányan juhászbojtárok segítségét is igénybe vették.
Akadtak azonban olyanok is, akik egymaguk ügyeltek a jószágokra. A lovak legeltetését,
őrzését felügyelő pásztorok között két alkalommal találkozhatunk olyan számadóval,
aki feltehetőleg egyedül foglalkozott a rá bízott állatokkal. Nagyobb létszámú
ménes esetén kettő, illetve három bojtár segédkezett a munkában. Az ökrök őrzésével
a kimutatás szerint egy, kettő, illetve négy bojtárt alkalmazó pásztorok foglalkoztak.
A számadó csordások és a számadó gulyások többsége 3-4 személlyel együtt vett
részt a nagyszámú jószágállomány legeltetésében. A pásztorokat az összeírók
az őrzött állatfajták alapján négy kategóriába sorolták. A megnevezésekből többnyire csak a legeltetett jószágokra következtethetünk, az egyes
nyájfajtákra, illetve a tartásmódra nem igazán lehet messzemenő következtetéseket
levonni. A szarvasmarhák esetén a csordás feltehetőleg a tehenekre ügyelt,
az ökrész, pedig ahogy a megnevezésben is szerepel az ökrök legeltetésével
foglalatoskodott. Érdekes, hogy a kimutatás a szarvasmarhákért felelős pásztorok
feltüntetésekor következetesen megkülönbözteti egymástól a számadó gulyásokat
és a számadó csordásokat. Előbbiek a pusztákon nevelt szilaj-, utóbbiak pedig
a városhoz viszonylag közel elterülő belső legelőkön tartott kezes jószág pásztorai
lehettek, akik ahogyan már korábban is láthattuk nagy létszámú csordákra, illetve
gulyákra ügyeltek. A specialisták között jó néhány alkalommal találhatunk azonos
nevű személyeket, akik feltehetőleg egy családból származhattak. Ilyen esetben
valószínűleg az apa lehetett a számadó, aki mellett a fia látta el bojtári
teendőket. (pl: Pipicz István-számadó, Pipicz István-bojtár; Kispál Antal-számadó, Kispál Antal-bojtár stb.) A kimutatást áttanulmányozva azt láthatjuk,
hogy az összeírók néhány pásztor esetén ragadványneveiket is feltüntették.
(pl: Galuska, Savó, Bordó stb.) A pusztai kapitányok és a pusztázók az alsó-
és a felsővárosi határrészen közrendészeti teendőket láttak el, mellettük részint
más hatáskörrel működtek a kisebb körzetekre választott tanyai kapitányok.
Többek között ezzel magyarázható, hogy a szolgálati helyet az összeírást végzők
nem valamelyik határnévvel jelölték, hanem azt a tanyai kapitányt tüntették
fel, aki az adott legelőterületre felügyelhetett. A kimutatásban a következő
tisztségviselők szerepelnek név szerint: Oltványi Ferenc, Tóth Antal, Dobó
József, Imre Antal, Papp József, Bozsó Pál, Madarász Sándor, Szüts Vince, Magda
István, Dobó János, Fogas Illés, Kordás Pál, Ilovai István, Körösi Péter, Kováts
István, Benkő József, Szétsi Mihály. Sajnos a pásztorokat ellenőrző tisztségviselők
működési helyét területileg nem tudjuk beazonosítani, ehhez további levéltári
kutatásokra lenne szükség. Kivételt képez ez alól Tóth Antal, valamint Benkő József
kapitánysága, amelyekről pontosan tudjuk, hogy a szegedi határ melyik részén
terültek el. Előbbi az ún. Szirtos-parton, míg utóbbi a Makraszéken feküdt.
A legtöbb pásztort Madarász Sándor, Papp József, Dobó József, Ilovai István,
Imre Antal és Kordás Pál kapitányságában vették számba. A Szeged városának
1848-ból fennmaradt cselédrendje a pásztorokra vonatkozó szabályok ismertetése
mellett világosan körvonalazza a tanyai kapitányok szerepkörét is, amely elsősorban
bizonyos közigazgatási feladatok elvégzésére irányult. A juhászok, a csordások,
a gulyások és a csikósok szolgálati ideje egy kivételtől eltekintve egyetlen
esztendőre szólt. Valami miatt Nagy István kiskundorozsmai születésű juhász
számadó csak fél évig foglalatoskodott Kispál Ferenc juhainak legeltetésével.
Külön rovatot szentelt az összeírás a pásztorok magaviseletének a jellemzésére.
Erre feltehetőleg azért volt szükség, mivel a cselédrend szigorúan előírta,
hogy csak olyan személyek alkalmazhatók, akik „jó hírüket, becsületességüket és elöbbi
hívséges szolgálatukat” bizonyítvánnyal képesek igazolni. A kimutatás a pásztorok
többségét jó magaviseletűként tartotta számon, ám akadtak olyanok is, akik
valami miatt fogva voltak, de büntetést nem kaptak. Néhányan viszont büntetésben
is részesültek.
Összegzésként elmondható tehát, hogy az általam vizsgált forrás betekintést
ad a XIX. század közepén Szegeden szolgálatot teljesítő pásztorok világába.
A város gazdálkodásában fontos szerepet betöltő specialisták társadalmának
tagozódásáról kapunk többek között teljes képet, de számos következtetést vonhatunk
le az állattartókról is, akik gazdatársulásokba tömörültek vagy pedig saját
alkalmazottakkal őriztették jószágaikat. Az összeírásból egyértelműen látszik,
hogy a szegedi határban a XIX. század közepén tevékenykedő pásztorok többsége
helybeli származású volt, ami azt jelenti, hogy a városban egy olyan társadalmi
réteg élt, amely a lakosság állatainak őrzésére, legeltetésére szakosodott.
Felhasznált irodalom:
Bálint Sándor
1976 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. A Móra Ferenc
Múzeum Évkönyve 1974/75. 2. Szeged
Juhász Antal
1991 Mezőgazdaság. In: Gaál Endre (szerk.): Szeged története 3/1. 231-336.
Szeged
Paládi-Kovács Attila
2000 „Pásztorrend”. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Társadalom. Magyar
Néprajz VIII. 117-137. Budapest
Palugyay Imre
1852-1855 Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. I-IV.
Pest
Tömörkény István
1963 Pásztorvirtus. In: Munkák és napok a Tisza partján. Budapest
A tanulmányban elemzett levéltári forrás lelőhelye: Csongrád Megyei Levéltár
Szentesi Fióklevéltára. IV. B. 151. j. 4. A Csongrádi Cs. Kir. Megyehatóság
iratai. 2837/1854.
