Petőfi közéleti beszédmódjának szólamai
Ratzky Rita : Petőfi közéleti beszédmódjának szólamai
Phrases of Petőfi`s Public Voice
The last two years of Petőfi`s working (and of his life) was mostly characterized by a political language. This poetic trend influenced the literature of the neighbouring and related nations the most, because it was feeding on the desire to achieve a common freedom of every nation.
Petőfi Sándor 1844-1845-ben költőként meghódítja Pest-Budát. Állása, baráti köre révén ekkor lesz állandó kapcsolata a társasággal, azaz a fővárosi értelmiségi körön keresztül a társadalommal. E kör összetételéről a következőket mondhatjuk: részben már nem a vagyonából élő, hanem polgári hivatalt vállaló közép- és kisnemesi réteg tagjaiból, akik lényegében elindultak a (kis)polgárosodás útján és az ugyanoda tartó, de alsóbb társadalmi rétegekből, például az iparos vagy parasztcsaládból származó, városi, fővárosi felemelkedésre törekvő szellemi (szabad) foglalkozású csoportból alakult ki. E kör kialakulásáról, gondolkodásáról mind ez ideig a legpontosabb leírást Vörös Károly adta a Petőfi és a pesti kispolgár című írásában.1 Ő e réteg legfontosabb jellemzőinek az alapvető demokratizmusra való igényt, az úri osztállyal szemben való gyanakvást, az erős nacionalizmust, kultúrájában pedig a szentimentalizmust és a népiességet tartja jellemzőnek.
Petőfi politikai gondolkodásának fejlődése 1844 nyarától, fővárosi segédszerkesztő korától vesz nagy lendületet. Ez előtt - és ez nem kevés! - egyrészt olyan országismeretre tett szert, amit életkorához viszonyítva azóta sem nagyon haladt meg senki: Soprontól Mezőberényig, Kiskőröstől Pozsonyig számtalan faluban, mezővárosban és városban járt, másrészt apja kezdeményezésére kihasználta mindazt, amit az ő korában a különböző felekezetű iskolák nyújtottak, megtoldva azzal az állandóan jelen lévő autodidakta igénnyel, amely már aszódi kisiskolás korában is jellemezte.
Vachot Sándorék irodalmi szalonjában (ahol a felvidéki származású Erdélyi János és Kossuth Lajos is állandó vendég), a divatlapok szerkesztőségeiben, az írók kedvelt kávéházaiban, és nem utolsósorban a napilapokból tudomására jutnak a közvéleményt foglalkoztató kérdések. Elsőként talán a védegyleti mozgalom ügye. Köztudomású, hogy e mozgalom a középnemesi ellenzék kezdeményezésére jött létre azután, hogy az 1844-es országgyűlésen nem sikerült elérni a védővám bevezetését. Petőfi verse, a Védegyleti dal a kérdés első szépirodalmi reflexiója. Ő maga - nyilván kisebb esztétikai értéke miatt - nem szerette ezt a költeményét, az Összes Költeményeiből is kihagyta. Politikai beszédmódjának elemzése szempontjából azért fontos mégis ez a kis költemény, mert a Nemzeti dal előtt ez volt az egyetlen vers, amelyben egy közös ügy érdekében: a nemzeti ipar fejlődéséért, minden magyar összefogását sürgeti. "Nemzetünk, e nagy folyó, mely / Mindig százfelé szakadt / Egyesítse innepénél / A különvált ágakat." (Az innep valószínűleg a védegyleti bált jelenti.) Az utolsó versszak, amely a király megelégedését ábrázolja e magyar mozgalom felett, csak ironikusan értelmezhető. A széttartó nemzet mint a bajok fő forrása Zrínyi Szigeti veszedelme és a református egyházi énekek országképe óta a magyarság sorsával foglalkozó szépirodalom egyik alapmotívuma, Petőfinél A magyar nemzet (Oh, ne mondjátok nekem...) és az Isten csodája című versekben szólal meg ez a hang a legteljesebben. E két költemény Petőfi közelmúltjából a Kölcsey és Vörösmarty által az 1820-as és 1830-as években használt politikai beszédmódot (Hymnus, Zrínyi-versek, Szózat, Gondolatok a könyvtárban stb.) örökíti tovább: virágzó nemzetünk a belső széthúzás miatt esett áldozatul az idegen hódítók támadásainak. Ez az a bűn, amiért a büntetést kaptuk. Csetri Lajos Berzsenyi-monográfiájában a plutarkhizmus spártai ágára vezeti vissza ezt a politikai beszédmódot, amelyről Takáts József Politikai beszédmódok a magyar XIX. század elején2 című tanulmányában kimutatja, hogy ez ugyanaz, amit a cambridge-i eszmetörténeti iskola3 (Quentin Skinner, John Pocock, John, Dunn stb.) republikánus beszédmódnak hív. A republikánus beszédmód a római köztársasági etikához nyúl vissza. Legfontosabb jellemzőit Takáts József a következőkben foglalja össze: fő témája az, hogy mi az oka a nemzetek nagyságának és bukásának; a felelet pedig, hogy a széthúzás, az ősi erkölcsök elfajulása, az egyéni érdeknek a közérdek fölé helyezése.
A szóban forgó versekben a magyar romantikus líra retorikus hagyományaihoz kapcsolódik Petőfi, azaz a republikánus beszédmód (avagy általában a beszédmód) nemcsak egy eszmények által meghatározott kultúrát, asszociációs bázist, történeti példatárat jelent, hanem ezektől szétválaszthatatlanul azt a beszédszerkezetet is, amelyen az előbbi megszólal. A romantikus líra közéleti témájú része a szónoki beszéd szerkezetét formázza, amint azt többek közt a Hymnus és a Vanitatum Vanitas legújabb kori elemzései mutatják, és ennek révén is az ókori hagyományt építi magába. A magyar nemzet-ben a szónok közvetlenül fordul hallgatóságához az állítást, a kezdő tételt fogalmazva: "Oh nem mondjátok nekem hogy / Hajnallik hazánk felett! / Látom én: az ő számára! Sző a sors szemfödelet." Az érvelés elemeit a történet (a magyar történelem) eseményei szolgáltatják, amelyek ebben a versben leginkább az absztrakció szintjén maradnak (lásd még A hazáról címűt), Petőfi itt nem fordít figyelmet az ornamentikára, amelyet Virág Benedek, Berzsenyi, Batsányi, Kölcsey, Vörösmarty oly pontosan kidolgozott. A történelem kiválasztott eseményeiből és személyiségeiből (felemelő példasor: Árpád, Mátyás, Zrínyi, Rákóczi; figyelmeztető példasor: tatárjárás, Várna, Mohács) egy magyar nemzeti mitológiát hoztak létre. A dicsőséges nemzeti történeti múlt és a jelen összevetésére mint retorikai fogásra példának vehették Isocrates beszédét az Aeropaghoz. Ebben Solon köztársasága idejének jogi-erkölcsi állapotát veti össze saját korának megromlott helyzetével.4 Petőfi használja ezt a mitológiát, és továbbépíti.
A történelemből kiemelkednek az önfeláldozó nagy személyiségek, a haza azonban nem értékeli az áldozatot. Az 1847-es esztendőre az áldozathozás motívuma háttérbe szorul, s helyébe a hasznosság, a haza hasznára való tevékenykedés polgári magatartásmódja kerül (Kazinczy Gáborhoz, Világosságot).
A széthúzás mellett a másik fő vétek a magyartalanság, a nemzeti hagyományok elvetése, ez azonban már a Takáts által kulturális nacionalizmusnak nevezett beszédmódhoz tartozik, helyesebb volna mégis kulturális nemzetinek hívni. Ennek az érvelésnek az előbeszéde a XVIII. századi magyar irodalomban gyökerezik, a századvég nemesi ellenállásának nyelvi programjából fejlődött ki. Legfőbb képviselői Gvadányi és Csokonai, mutatván azt, hogy egy meghatározott közéleti beszédmód használata mögött nem rejlik feltétlenül azonos társadalomkép. Ebben a kontextusban a magyarság külsőségekben is megmutatkozó (viselet, tánc stb.), évszázadokon át formálódott magatartás- és életmódot és nyelvet jelent.
Petőfi 1844 nyarától 1845 tavaszáig részben Vahot Imre hatására, részben az akkori magyarságképének megfelelően magyaros nemzeti viseletben járt: "rövid perémes dolmány, úgynevezett kancamente, minőt lelki rokona, Csokonai Vitéz Mihály is viselt, azután sujtásos szűk magyar nadrág, túri süveg vagy kucsma darutollal, sarkantyús kordován csizma, fokos és makrapipa." (Vahot Imre leírása).5 Ez a ruha a 40-50 évvel korábbi, nemesi, kisúri viselet, mutatja a költő akkori társadalmi nézeteinek kapcsolódását a nemesi liberalizmushoz, de inkább annak legalsó szociális rétegén, a főképpen a kisnemesekből kikerülő falusi notáriusokon keresztül. A notárius-figurában, amely a korszak magyar irodalmában is megjelenik (Gvadányi, Eötvös, Petőfi) a feudális rendszer alulról jövő kritikája fogalmazódik meg. A notárius bizonyos értelemben megfelel a városi kispolgárnak a hierarchiában elfoglalt helye (legközelebb van a nem nemesekhez) és az abból adódó közérzete tekintetében. Petőfi ezt a fent leírt ruhát és vele ezt a külsőségekben megnyilvánuló, eléggé meghatározatlan tartalmú magyarságát 1845 tavaszán leveti.
A fent kiemelt két vers: A magyar nemzet és az Isten csodája egy további szempontból is beszédmódváltást mutat. A korábbi a változás lehetőségét, a Hymnushoz hasonlóan "A nagy isten szent kegyelmétől" várja, míg az Isten csodája szerint saját emberségünk, tenni akarásunk a változás záloga.
A második - A magyar nemzet (Járjatok be minden földet... ) - 1846. decemberi vers egy frissebb, átfogóbb és főképpen a cselekvő filozófia felől beszélő magyarságképet mutat. Az ers nemzeti öndicséret hangján szólal meg: "Járjatok be minden földet, / Melyet isten megteremtett, / S nem akadtok bizonyára / A magyar nemzet párjára." Ez a néhány sor egyrészt a XIX. század negyvenes éveinek közegéből kiragadva, amikor a nacionalizmus mint az önálló nemzetté válás ideológiája még nem tartalmazott pejoratív elemet (1848-ban, amikor a nemzetiségeknek nem adnak választójogot, már igen), másrészt a vers retorikai szerkezetéből kitépve, könnyen félreértelmezhető. A vers másért van, annak kimondásáért, hogy az eltékozolt tehetségek országa vagyunk. Az értékeinkkel bánni nem tudás, ez az, ami Petőfi számára ekkor a nemzet- karakterológia legfontosabb eleme. A mű lezárása: a nemzethalállal való fenyegetés, a Kölcsey, Vörösmarty által fémjelzett beszédhagyomány továbbvitele. Az 1847. februári Magyar vagyok bizonyos értelemben visszalépés az előző műhöz képest: a magyar nemzeti jellem pszichologizáló meghatározása, a záradék azonban egy újfajta hazaszeretet deklarálása: "De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet." Ez az, ami a Batthyányi s Károlyi grófnék iránti hódolatában is kibukik belőle: "Nekem nincs semmim, semmim e hazában, / De én egészen az övé vagyok."
A nemzeti mitológia építésében Petőfi különösen a Lehel-téma feldolgozásaival (és kísérleteivel) veszi ki a részét. Már 1842 tavaszán-nyarán írt két balladát Lehel címen (egyazon mű korábbi-későbbi kidolgozásai) - középpontban a dicső halállal és a seregét-nemzetét kürtjével felrázó vezéregyéniséggel. 1845 őszén lírai-epikai feldolgozását adja a témának, a műkezdés nyílt megvallása a példaképválasztásnak: "Ez volt a hős, ez volt a kürt!" Lehel beszéde a császárhoz az egyszerű katona szólama ("Német vagy, nem t`om: lesz-e emberséged?") ez az a hang, amelyet Petőfi a katona-költő fog használni 1848-1849-ben a "szolgálati" költeményeiben. 1848 februárjában-márciusában a forradalomba borult Európa lázas eseményei szakítják félbe a Lehel vezér című nagyobb epikai művét a második ének elején. Ebben a szimbólummá vált kürt az, ami nem hagyja feledésbe merülni a 900 éve zajlott eseményeket. A téma előzményeihez képest a hallgatóság megváltozik: "Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, / De beszélek szűrös-gubás embereknek." (Bessenyei, Ady.) A demokrata Petőfi hangja ez a históriás ének formájába öntve. A királyok előtti korba vezeti a hallgatóságát, amikor a vezér a seregek élén haladt. A harcos és az énekes (a kürtös) szerep egy személyben jelenik meg: Lehel a kürtjén népe egész történetét előadja. ("Szent volt minden szó, mely száján kiröppene, / Mintha szólna maga magyarok istene.")
Maradjunk most a magyarok istene fordulatnál. A Biblia héberek istene kifejezése nyomán keletkezett. Jelentése: külön istenünk van az égben, vagy bizonyos értelemben mi volnánk a választott nép. Legalábbis egyes történelmi időszakokban különleges feladatra jelölt nép. Így Európát a töröktől megmentő, majd 1849 nyarára a szabadságért legkitartóbban küzdeni képes nép (a velencei olaszokat leszámítva.). Több jól ismert versében megtalálható (Imádságom, Kemény szél fúj..., Nemzeti dal, A magyarok istene), de ez mégsem saját lelemény. Péter László Dugonics Etelkájában jelöli meg az első előfordulást, Bíró Ferenc Szaicz Leó-szöveget hoz rá, de használja a 30-as években Wesselényi is. Azt hiszem, azonban, a forrás nem ezek valamelyike, Erdélyi János A magyar népdal6 című kiváló tanulmányában említi mint egyik legrégibb vigasztaló fordulatát a haza sorsán kesergő daloknak.
Lehel mellett Petőfi kedvelt hőse II. Rákóczi Ferenc fejedelem is, aki ugyancsak seregei élén haladt az ütközetekben. Először 1847-ben ír róla verset Szent sír címen. Az utolsó szabadságvezérként jelenik meg, akiről a költőn kívül más nemigen emlékezik meg. 1848. április 21-én, a forradalom legnagyobb dologidejében ezt írja naplójába: "Nagy péntek napja! ... Röpülj át 113 esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könyet, melly sötét szárnyadra esett szememből, s hullasd azon férfi kezére, ki akkor és ott szünt meg élni. Ez nagy férfi volt és az ő keze szent; megszentesítette a szabadság kardja, mellyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! De sikertelenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősbül földönfutó lett, és míg otthonn csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag dijából lakomázott, addig ő a számüzöttségben ette a kegyelemkenyeret. Ma száz tizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kivülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja? Oh Rákóczi!..." Ugyanezen a napon, halálának évfordulóján verset is szentel emlékének, Rákóczi címen. Az előző mondat túlságosan szokványosra sikeredett, tudniillik sokkal többről van szó, mint évfordulós tiszteletadásról (ezt megteszi az idézett naplójegyzet). A versben nem kevesebb történik, mint hogy a jelen ügyéhez történelmi eszményképet kereső utód "meghívja" a fejedelmet, hogy álljon a majdani szabadságharc csapatainak élére: "Aki kezdte, az végezte be!" - mondhassák az emberek. Hamisítatlan kultusz ez, "hazánk szentje" - ez Rákóczi megszólítása a költemény elején, és ugyanez a jelzője az 1847-es A majtényi síkon címzetű versben az általa akkor meglátogatott csatatérnek. A versben és a naplórészletben is az áruló nevet kiérdemlő, egyébként meg nem nevezett alak, a fegyvert letevő Károlyi Sándor. Érdekes figyelmetlenség egyébként, hogy míg Petőfi a Szent sír-ban tudottnak veszi Rákóczi sírjának helyét, legalábbis annyit mond, hogy "Messze tengerparton / Áll a szent sír", addig a Rákóczi-ban a következőket írja: "Hamvaidnak elhozása végett / Elzarándokolnánk szívesen, / De hol tettek le a földbe téged, / Hol sirod? Nem tudja senki sem!" Ez utóbbi idézet megintcsak Petőfi Rákóczi-kultuszának bizonyítéka, ő volt, aki először gondolt arra, hogy a fejedelem földi maradványai hazakerüljenek.7
Petőfi közéleti (később forradalmi) beszédmódjának az ókori köztársasági, a kulturális nemzeti típus mellett meghatározó szólama lesz a francia forradalmak stílusa, szűkebben a jakobinus beszédmód. 1843-ban Charles de Bernard A koros hölgy8 című regényének fordítása során találkozik először az első francia forradalom hősei közül Dantonnal, Lamartine-nal, Saint-Just-tel, Gregoir apát nevével, a Bastille ledöntésének eseményével. Fekete Sándor adatai ezek Petőfi evangéliuma9 című könyvéből, amelyben a Forradalomtörténeti utalások időrendben című fejezetben még mintegy negyven helyet említ Petőfi-művekből, amelyek esetében vitathatatlan valamelyik francia forradalom szereplőjének, eseményének vagy gondolatának beépítése az érvelés rendszerébe. Ezek végigtekintése helyett három eszmekörre utalok, amelyek kiépítésében fontos szerepe van ennek a tudásnak: az első a szabadságvallás, amely nem egyszerűen a romantikus nyelv patetikus volta miatt kapta ezt a nevet, és nem is a múlt századi irodalomtörténészek érzelmes stílusát tükrözi. (Margócsy) Petőfi szabadságeszméjéről legújabban Margócsy István írt a Holmi 1998. márciusi számában, illetve a Magyar Szabadelvűek-sorozat Petőfi-kötetében.10 Írásának esszenciája, hogy Petőfi egyszerre akarta a teljes, emberre és polgárra mint individuumra vonatkozó korláttalanságot, és egy célzott nemzeti közösség tagjaként a politikai szabadságot. Érdeklődésem most nem e szabadságfogalom tartalmának szól, hanem megszólalási módjának. Itt kell visszakanyarodni az első francia forradalom történetéhez. Robespierre és Saint-Just elvbarátaikkal együtt, akik Demoulins Camill után Petőfi legfőbb mintaképei, megalkották a forradalom "vallását" és liturgiáját, amely a kereszténység hagyományán alapszik. Nézetem szerint ez a gesztus visszhangzik Petőfi szabadságvallásában, továbbá a romantika abszolútumokra hajló világképének transzcendens tartalma és nyelve mellett ez az oka annak, hogy a szabadságeszme és annak megvalósulása, a forradalom szinte mindig a bibliai beszédmódban jelenik meg Petőfinél. Lássunk ehhez egy-két adalékot. Havas Adolf írta az első, jegyzetes Petőfi-kiadásban, hogy Roland úr volt az, aki az Emberi Jogok Nyilatkozatát az új evangéliumnak nevezte. Erre utóbb Fekete Sándor hívta fel a figyelmet,11 hozzátéve, hogy ezt a terminológiát sok mindenki más is használta a szabadság, illetve a forradalom kultuszára. A példák sorában elöl áll Heine, aki az Angliai töredék-ben írja: "A szabadság új vallás, korunk vallása " (1828.).
1845-től egyre szaporodnak a szabadságversek, most a biblikus beszédmód bemutatására a Kazinczy Gáborhoz-t idézem fel 1847 őszéről. Ebben a szabadság kivívása a század nagy feladata. A vers a görög-római beszédmódra is példa: a nép bilincsbe vert Prométheusz (lásd ehhez Shelleyt!), a fegyvere az Igazság. A vers Kazinczy Gábor szónoki képességeit dicséri, harcuk önzetlenségét az apostolokéval méri. "Nem fáradunk mi jutalom reménnyel, / Mint a hazugság aljas zsoldosi, / De önzés nélkül, isten-ihletésből, / Mint hajdanában az apostolok!" Ez előtt egyszer Jókai nevezi Petőfit apostolnak az Összes Költeményeket beharangozó cikkében a Jelenkorban. Az apostol-motívum kialakulásához támpont még a Széphalmon című Petőfi-vers és a Nagykárolyban, ahol Kazinczy, illetve Kölcsey az, akit Petőfi ezzel a szereppel ruház fel (erre először Fenyő István hívta fel a figyelmet).12 A prófétai, illetőleg apostoli szerep legerőteljesebben először a XIX. század költői-ben és Az apostol-ban találja meg a maga kifejezési formáját.13
Robespierre és Saint-Just nemcsak a bibliai beszédmódra lehetett példa, hanem - és elsősorban - a jakobinus beszédmódra. Ennek egyik alapeleme a tiszta jellemre való hivatkozás (érdekes módon Horváth Jánosnál ez "tiszta Montesquieu-tanítás"),14 ez azonban visszavezethető a római köztársasági erkölcsre is. Egy idézet Petőfitől: "Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja..." (Lapok Petőfi Sándor naplójából). Korábban, egy emlékkönyv- versben mint női hivatást jelöli meg a gyermek erkölcsiségének kialakítását: "Mindent adál, ha jellemet adál" (Kovács Jánosné emlékkönyvébe). Ez a spártai vonásokat viselő jellem az, ami categoricus imperativusa az 1848-49-es "szolgálati" költeményeinek, és ami legtisztábban 1847-ben a "Ha férfi vagy..." címzetű versében kristályosodik ki. Milyen ez a jellem? Bátor, dacol a sorssal, a fecsegés helyett a tett jellemzi, nagy formátumú, alkotó típus, az öndicséret távol áll tőle, elveihez hű, a becsület számára fontosabb, mint az élet, büszke, van emberi méltósága. "Légy tölgyfa, mit a fergeteg / Ki képes dönteni, / De méltóságos derekát / Meg nem görbítheti."
A jakobinus beszédmód másik jellegzetes vonása a "megveszekedett" hang, amit Horváth János finoman "pártpolitikai elfogultságnak"15 nevez. Alapmotívuma a fenyegetés, az átkozódás, a vérpanorámák festése (Az itélet, Dicsőséges nagyurak..., A gyáva faj, a törpe lelkek..., Újév napján, 1849, Ausztria, Akasszátok föl a királyokat!). Egy idézet a kevésbé ismertek közül: "S én vérbe mártott lantomat majd / Véres kezekkel pengetem!"
xxx
A következőkben nagyjából az utolsó két év legjellegzetesebb Petőfi beszédmódjait kívánom meghatározni, ezek néhány esetben tágabbról besorolhatók a fentebb vázolt beszédmódok valamelyikébe, de a precízebb lokalizálás többnyire további olvasást-kutatást igényel még.
Számos költemény (A nemzetgyűléshez, Vesztett csaták, csufos bukások, Csatában, A királyokhoz, Megint beszélünk s csak beszélünk) szólama a "Miljók nevében emelem szavam" (Kazinczy Gáborhoz), a népképviseleti beszéd, a költői én szónok, a nemzet tagjaihoz szól, a világot úr és szolga, gazdag és szegény, rossz és jó dichotómiájában látja. A gazdag az önző, a szegény az, aki a világnak szenteli magát. Ez a kép távoli hasonlóságot mutat a Biblia világával. Az utolsó években az úr szerepét a királlyal helyettesíti be. Maga a beszélő a szegények világából való, de velük ellentétben függetlennek, nem szolgának vagy rabszolgának tartja magát.
A mindenséget átfonó másik ellentétpár a háború és a béke. Összefügg ez az előzővel: "Guerre aux châteaux - Paix aux chaumieres". (Chamfort) Háború a palotáknak, béke a kunyhóknak.16 Petőfinél: Háború volt..., Az itélet. A béke valaminek az eredménye, a szabadság kezéből fogadható el, nem azonos a nem-harccal, a mozdulatlansággal.
A haza mint alvó test vagy mint tetszhalott jelenik meg, azt sem érzékeli, hogy szép lassan átkerül a másvilágra (Meddig alszol még, hazám?, Kemény szél fúj...). Ez a nagy elődöktől és kortársaktól (Kölcsey, Vörösmarty) jól ismert nemzethalál gondolata, amit hagyományosan a herderi jóslatra vezet vissza a korszak irodalomtörténete.17 A félig végzett munka (1848 második fele, 1849 versei között) metaforája a fölriadt, majd a másik oldalára fordulni készülő magyarság (A nemzethez, Forradalom, Jött a halál).
A gyalázat és a becsület és a hozzájuk kapcsolható dicsőség vagy halál (ez utóbbiakon érezhető a spártai katonai erkölcs hatása) fogalompár ugyancsak központi szerepet tölt be a szabadságharc idején Petőfi költészetében. Ezek az értékek vagy a hiányuk az egész nemzet erkölcsét érintik. A népképviselő, a szószóló18 osztozik nemzetével a bűnben, a szolgaság, a tespedés bűnében, de ő az, aki megmutatja a becsület visszaállításához vezető utat. (A ledőlt szobor) Akár a fentebb vizsgált dichotómiák esetében ezekhez is továbbiak járulnak: a lánc és a kard. A lánc a szolgaság jelképe, a kard pedig az az eszköz, amivel a becsület visszaszerezhető. (Kard és lánc, Nemzeti dal, stb.) A Bibliában, a Jelenések könyvében mindkét tárgynak szerepe van, a láncot egy angyal hozza, és a Sátánt kötözi meg vele, a kard Krisztus szájából jön ki, hogy megbüntesse vele a bűnös népeket. (János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve, revid. kiadás Bp. 1994. 19, 15; 20. 1.)
Az 1845-1846-os esztendők közéleti beszédmódjában (a dolgozat első felében utalok erre) a nemzetostorozás romantikus retorikai hagyományát követi Petőfi is, 1848 márciusa után a nemzetdicsérő hang is megszólal. (Ismét magyar lett a magyar..., Föl!)
1848-1849-re a költészetével vállalt "szolgálati" szerepnek és természetesen a politikai és hadi eseményeknek nagyjából megfelelően kialakítja a történelem viharában egyedül helytálló magyarság kultikus képét: "Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar." (Élet vagy halál! - ebből van a zárójel előtti idézet, Már minékünk ellenségünk..., Európa csendes, ujra csendes, Jött a halál). Ebben a földrajzilag és szellemileg egyaránt elszigetelt állapotban csak fohászkodni lehet, ezért szólal meg költészetében időről időre Istenhez, többnyire a magyarok istenéhez szóló fohász. (Föl a szent háborúra!)
A népképviseleti beszéd mellett a másik domináns szólam a közkatonáé, ami A honvéd című költemény alábbi sora fogalmazza meg a legpregnánsabban: "Egy vagyok a végre föltámadott magyar nép győző seregéből." Naiv, egyszerű hang ez, mintha a János vitéz szólalna meg. (Lenkei százada, Már minékünk ellenségünk, Mit nem beszél az a német..., A magyar nép) Ezt a tónust a fésületlen, káromkodással tarkított beszéd, a modalitás változatossága adja ki. "Mit nem beszél az a német, / Az istennyila ütné meg! / Azt követeli a svábság: / Fizessük az adósságát.// Ha csináltad, fizesd is ki, / Ha a nyelved öltöd is ki, / Ha meggebedsz is beléje, / Ebugatta himpellére!..."
Ennek a szólamnak egy változata a magyar történelem híres-hírhedt királyait bemutató költemények sora. Ezekben a szöveget egy népi mesélő mondja, ehhez alkalmazkodik mind a téma, mind a hang, amelyen beszél. A történelemből nem a tényeket, hanem a szereplők életének anekdotikus vagy hősies mozzanatait választja a szerző témának. Tehát a középtől vagy az irónia (ez a gyakoribb) vagy a pátosz irányába tér el (Dobzse László, Kun László krónikája, Kont és társai).
A Bánk bán-ban az elbeszélő úgy mutatja be Endre király házaséletét, mintha csak egy falubeli parasztlegény portája előtt söpörne. A királynéval szemben a német születés a fő vád, Bánkot a felesége meggyalázása motiválja a tettre, a történeti hűségtől eltérően "barátival" ront be a királyi várba. Az ekkor következő jelenet akár a János vitéz-ben is lehetne: "Megálltak ám a magyarok / A ház közepében, / Mindeniknek egy-egy mennykő / Villogott szemében; / Meg is hökkent a németség / Egy keveset ekkor, / Aki ivott, gégéjében / Ecetté vált a bor." A ballada utolsó sora: "Kitisztult az ország!" (ti. kitakarították belőle a németeket) - mintha a boszorkányoktól megszabadított vidékre való utalás lenne. A király esküje 1848 májusából a szószegő uralkodó képével saját korának szóló példabeszédes történet, nem is írja le benne az akkori király nevét. Beszédes a szájtáti, tehetetlen tömeg rajza is, a mesélő "kénytelen" "személyesen" bekapcsolódni az eseményekbe. Kont István és társainak tragikus története Petőfin kívül több kortársat is foglalkoztatott (Garay János, Vörösmarty Mihály). 1848 decemberében Petőfinek a királyellenesség érvrendszeréhez kellett ez a szöveg a magyar történelem példatárából. Kont szava Zsigmondhoz a jakobinus "megveszekedettséget" mutatja: "Zsivány voltál, vagy és maradsz, / És minden ivadékod az, / Vér rajtad a piros bársony, / Süssenek meg tüzes nyárson!" Mindazonáltal Kont és társai hősiessége (egyik sem könyörög térden állva az életéért a királynak) már a szabadságharcos idők követendő magatartásaként olvasható, a kivégzési jelenet némiképpen a lehetséges végtől való szorongásként is értelmezhető: "Hogy föllépett a vérpadra, / Megreszketett az alatta; / Ott állt bokáig a vérben, / Társai elfolyt vérében."
Petőfi utolsó ránk maradt verse a Szörnyű idő...19 Hogy valóban utolsó-e, nem tudjuk. Így azonban helyzeténél fogva hajlunk arra, hogy megkockáztassuk innen is, tehát a vég felől, ahogy a szerző maga megtette ezt, értelmezni az életművet:
"S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?"
Forrás: Ratzky Rita: Petőfi közéleti beszédmódjának szólamai (Kisebbségkutatás 2000. 1. szám)