Hírlevél

Hajdan volt szögedi gyárak

Szegedi gyárak: az aranyévek + FOTÓK

1. rész

Több ezer embert foglalkoztattak hajdan azok a kisebb-nagyobb gyárak, üzemek, melyeknek ma szinte hírmondója sem maradt. Sok esetben már a gyárépület sincs meg, miközben egyre másra épülnek a városban a bevásárlóközpontok. Sorozatunkban Reizner János és Blazovich László munkáinak felhasználásával megpróbáljuk áttekinteni Szeged iparának kialakulását, fejlődését és hanyatlását.

Mezőgazdasági feldolgozóipar

Szeged hagyományosan mezőgazdaságból és kereskedelemből élő lakossága számára az ipart a mindennapi élet fenntartásához szükséges kisipar jelentette. Az 1800-as évek közepére a termény- és búzakereskedők tőkéjüket a mezőgazdasági terményeket feldolgozó iparba, elsősorban a malomiparba fektették. Bár a budapesti malmok az egész monarchiát el tudták látni liszttel, a vidéki Magyarországon is fontos malomipari központok alakultak ki, amelyek egyik legjelentősebbike Szeged volt. Az 1880-as évekre a Back- és a Ligeti-féle óriásmalmokkal együtt a városban nyolc neves gőzmalom őrölt, a század végére ez a szám tizenkettőre emelkedett.
A malomipar sajátos ágaként élt Szegeden a paprikaőrlő ipar, azonban nagy malmok nem alakultak ki. Több kis malom őrölt paprikát, így például később a fűszerfélék területén világhírnévre szert tett család szegedi ősének, Kotányi Jánosnak a malmában csak hat munkás dolgozott.

Szappan, gyufa és kékfestő

Az egykor oly híres szegedi szappant nem szódával, hanem a város területén levő szikes telepeken (vak székek) és összeszedett sziksóból gyártották. A sziksóseprés egyik mellékgazdaság és gazdálkodás volt, az ekként nyert anyag tisztítására és a földanyagok eltávolítására 1845. évben a rókusi nyomásszélen, Sandhaus vállalkozó emeltetett gyárat, mely később a szóda térhódításával ment csődbe.
Az első gyufagyárat Neubauer József 1858. évben állította, és fokozatosan fejlesztette. Évenként 50.000 csomag kénes és 5000 csomag szalon gyufát állított elő s a gyárban 6 férfi-, 12 nő- és 10 gyermekmunkás foglalkozott. A gyár 1878-ban Breier Miksa, illetőleg Pálfi Lipót tulajdonába került, de az árvíz alatt a tűz és a víz egyszerre pusztította el.
A gyolcs- és vászonfestés Szegednek régi, kiváló ipara volt, mellyel különösen az Adler, Auer, Felmayer és Wiedermann családok foglalkoztak. Felmayer Antal külföldi tapasztalatok után kékfestő üzletét 1826-ban már gyári színvonalra emelte s fehér babos festésű vásznai országos kelendőségnek örvendettek.

A szalámi- és szeszgyártás

A mezőgazdasági cikkeket feldolgozó iparágak közül a szesziparban Szegeden nem jött létre nagyvállalat a nagyméretű gyümölcstermesztés ellenére sem. Az 1860-as években a szesztermelés kezdetben két gőzgép erejével indult meg, és 1869-ig a napi termelés 60 akóra emelkedett, majd a más gyárakban termelt szeszt is itt finomították. Ekkor 287 tiszti- és munkás személyzetet foglalkoztatott s külön gyári tűzoltóságot is fenntartott.
A szalámigyártás a negyvenes évek alacsony jószágárai mellett indult meg. Az első üzemet Torossy József pesti kereskedő alapította, ahol 1852-ben már 300 mázsa szalámit állítottak elő, de néhány év múlva a gyártás megszűnt. A húsiparban azonban máig vezető nagyvállalat született a csehországi származású Pick család fáradozása nyomán.
A terménykereskedéssel és paprikaőrléssel foglalkozó Pick Márk 1869-ben nyitott kóser hentesüzletet, és mint számos társa, szalámi készítésével is foglalkozott. Olaszországi tanulmányútja után kezdett a nagyobb mennyiségű szalámigyártáshoz. Az 1880-as évektől kifejlődő hazai húsipar versenyében a Pick megállta helyét nemcsak Szegeden, hanem az országos versenyben is.
A Back malom és a Pick szalámigyár munkáslétszáma száz körül mozgott, az utóbbiban a monarchia idején 17 olasz és több mint 10 idegen anyanyelvű munkás dolgozott. Az 1885-ben indult dohánygyár - amely a Felmayer-féle kékfestő gyár épületében kezdte meg működését. Később Rókuson, a mai Kossuth Lajos sugárúton kapott 12 holdas telket, és a legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemként 750 munkást, főképp nőket foglalkoztatott. Az üzemben 1911-1912-ben már közel 40 millió darab szivart állítottak elő, azonban a termelés a világháború idején csökkent, utána pedig megszűnt a szegedi üzem.

Szeged, a kenderipar fellegvára

Mezőgazdasági alapanyagot feldolgozó textilipar területén  a kendergyártás honosodott meg városunkban, amely a magyar és Közép-Kelet-Európa kenderiparának központja lett, miután két nagyobb és két kisebb gyárat alapítottak már a kiegyezés után Szegeden. Bakay Nándor apja kötélverő műhelyét fejlesztette modern üzemmé, amely Szeged első nagyipari létesítménye lett a Londoni körút és a mai Bakay Nándor utca sarkán fekvő telken. Az 1870-es évek elején már gőzgép hajtott 20 szövő- és 56 fonókeréken 70-80 munkás közreműködésével évente 2500-3000 mázsa különféle kötelet gyártott, melyek mindenfelé nagy kelendőségnek örvendettek. Az 1930-as években az üzemben már ezer ember dolgozott. Az árvíz idején romba dőlt üzemet 1881-ben a korábbinál korszerűbb gépekkel és nagyobb kapacitással újraindították.
1887-ben a vasúti híd újszegedi hídfőjétől délre a város 70 hold városi földet részint ingyen, részint bérbe átengedett Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi kereskedőknek, amelyen kender- és lenfeldolgozó gyárat létesítettek. A gyár munkásainak létszáma a századfordulóra 500 főre emelkedett. Termékei között találjuk a kender- és lenzsákot, a lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon anyagokat, a törülközőt és hátizsákot. A szövőgyárban jutából, pamutból, nyers-selyemből és gyapjúból szövetet szőttek. Áruikat Európán kívül még Amerikában értékesítették. A mintegy másfélezer munkást foglalkoztató kenderipar a szegedi munkásság negyed részét foglalkoztatta.

Fa- és bőripar

Amint a malomipar esetében a búzát, a középkorig visszanyúló szegedi faipar alapanyagát, a gömbfát szintén a Tisza és Maros hátán szállították városba. A Tisza mellé telepített fafűrészelő és csónakkészítő üzemek mellett - közülük a Lippai-féle gőzfűrészüzem maradt fenn a 20. század végéig - újabb feldolgozó üzemeket alapítottak. Közülük az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt., a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., a ma is működő, 1922-ben telepített gyufagyár és a Szegedi Bútoripari Rt. nevét lehet megemlíteni. A trianoni béke következtében az utódállamokból szállított úsztatott fa mennyisége csökkent, amelynek nyomán vasúton is jelentős mennyiségű fa érkezett a már régóta megszűnt, Nagyállomás melletti rönktérre.
A szegedi bőripar múltja ugyancsak a középkorig nyúlik vissza. A tímárházak például később jellegzetes épületei lettek a városnak. A XIX. század második felében pedig már megjelent a gyári jellegű bőrkikészítés is. A bőriparhoz tartoztak a szegedi cipőgyárak és papucskészítő üzemek, amelyek közül 1935-ben jött létre az Első Szegedi Cipő- és Bőripari Vállalat jogutódjaként az Első Szegedi Cipőgyár Kft. A bőr-, cipő- és papucskészítő üzemekben közel ezer munkás dolgozott.
Amint láthatjuk, városunk nagyiparát a malom-, élelmiszer-, textil- és a könnyűipar különböző ágai határozták meg. Közülük sem mindegyik jelent meg a monarchia korban, illetve különböző okok miatt nem fejlődött erős üzemmé. A konzervgyár csak 1940-ben született meg a kecskeméti üzem fiókjaként. Megerősödését a háborús konjunktúrának köszönhette, és az utána következő években még hosszan virágzott, végül a rendszerváltozás áldozataként az 1990-es évek elején tűnt el a szegedi ipar palettájáról sok társával együtt a jobb sorsra érdemes üzem.

Nehézipari kísérletek

Ebben az időszakban a nehézipar tekintetében országosan a gépgyártás és műszeripar játszott fontos szerepet, amely nem telepedett meg városunkban. Néhány kezdeményezés ennek ellenére szép reményekkel indult. A Pálffy testvérek vasöntödéje és gépjavító gyára az 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyből virágzott fel. A világháború előtt már Szerbiába és Olaszországba exportált kendert feldolgozó gépeket, gyártott többek között vízvezetékekhez és fürdőszobákhoz szükséges szerelvényeket. Nem lett nagyüzem az Alföldi vasút gépjavító üzeme sem, pedig a járműipar a korban különös lendületet adott egy-egy település növekedésének. Ifjú Hodács János kocsigyára sem lett nagyméretű, bár külföldre is szállított, akárcsak Brauswetter János és fia fali- és zsebóragyára.
A szép reményekkel induló építőanyag-ipar fejlődését és azon belül a téglagyártást, amelynek üzemeiből a keramittégla külföldre is eljutott, az első világháború fékezte le. Végül ne feledkezzünk meg az energiapiacon belül a gázgyárról, amely nemcsak a várost látta el, hanem 75 km-es távvezetékével egyik irányban elérte Kiskundorozsmát, a másikban pedig Szőreget és Újszentivánt, sőt Makón át egészen Magyarcsanádig és Csanádpalotáig jutott a két világháború közötti időben.

A következő részben: A háborútól a tervgazdálkodásig

Forrás

Blazovich László: Szeged rövid története
Reizner János: Szeged története I-IV.

Összeállította: Illés Tibor

Forrás: Szegedma.hu