Irattár
Fény csorog a vásznakon - DINNYÉS FERENC HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJÁRA
2011-12-15
Fény csorog a vásznakon
DINNYÉS FERENC HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJÁRA
Ötven, bizony ötven éve, hogy a szegedi piktúra kiemelkedő alakja, Dinnyés Ferenc 1958. április 17-én meghalt. Nem bírta tovább a sematizmus szürke éveinek uralgását, képeinek sorozatos visszautasítását: érzékeny művészlelke úgy döntött, hogy véget vet mindennek... Az életében meg nem kapott, meg nem adott elismerést az utókor két kézzel igyekezett pótolni. Szentháromság utcai lakóházát emléktáblával jelölték meg (1969). Összegyűjtött műveit, 334 festményt a Horváth Mihály utcai képtár három szintjén tárták az érdeklődők elé (1968. nov. 10.), majd e kiállítást átvette a Magyar Nemzeti Galéria (1969. jan. 11.). Születésének centenáriumán a Móra Ferenc Múzeum adott otthont válogatott műveinek (1986. ápr. 18.). A Művészet 1987. évi januári száma közölte Szuromi Pál lényeglátó és mélyre hatoló tanulmányát, mely a kiállítások után elméletileg is megalapozta és megadta Dinnyés Ferenc művészettörténeti rangját. Öt évvel később, 1992-ben hagyta el a szegedi nyomdát a 68 festményt bemutató album, Dömötör János bevezető soraival. A kötet kiadója nem Szeged városa volt, hiszen a művész neki „csak" gondok gyötörte hosszú évtizedeit és több száznyi képét, tehát mindenét adta... Leánya, H. Dinnyés Éva (1916-2001) házalta össze a szükséges anyagiak jórészét, ő cipelte a festményeket Dömötör Mihály fotóművészhez és vissza, és ő volt az editor. Érthető, ha ennyi gond és munka közben főművek maradtak ki az albumból.
Az 1968. évi szegedi kiállítást megnyitó Pogány Ö. Gábor (1916-1998) szavait Laczó Katalin jegyezte föl: „Művészettörténetünk közelmúltja sok meglepetést tartalmaz. Idetartozik Dinnyés Ferenc is. Minden képe megrendítő élmény. A viharos szenvedély és a valóságlátás ötvöződik benne össze, s ennek társadalmi vetülete jelenik meg képein." (Népművelés, 1969. jan.) Hangsúlyozta, hogy erre az expresszivitásra lenne szükség ma is. Akácz (Takács) László (1938-1995) a festő legismertebb korszakáról azt írta, hogy Dinnyés a „város igazi arcát egy máshoz alig hasonlítható vonal- és színrendszerben mutatja föl. A fény csorog ezeken a vásznakon, ám nem a nap olvadó sárgája, de sokkal inkább a láng vöröse, amely felizzítja, átszínezi a legapróbb motívumokat is." (Délm. 1968. nov. 12.)
A Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállításra Huszák István (1906-1995), a szegedi orvostudományi egyetem ideg- és elmekórtani klinikájának igazgatója, a művész veje fölhívta Pertorini Rezsőnek (1927-1980), az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet osztályvezetőjének a figyelmét. A főorvos úr ekkor már jól csengő nevet vívott ki magának a Csontváry patográfiája c. könyvével (1966). Pertorini Huszák Istvánnak írt - elemzést tartalmazó - levele még nem került közlésre. Jómagam H. Dinnyés Évától kaptam 1996-ban. A levél megírása óta egy híján negyven év telt el, érdemes közkinccsé tenni:
Igen tisztelt Professzor Úr!
Sajnos megkésve kaptam meg a Dinnyés kiállítás megnyitójára szóló meghívót. Utána két alkalommal tanulmányoztam a kiállított képanyagot. Egy nagy, és általam nem ismert festőművész megrázó alkotásainak élményében volt részem, és nagyon hálás vagyok, hogy Professzor Úr felhívta rá a figyelmemet.
Psychologiai szempontból elsősorban a képek expressivitása volt szembeötlő. Ez nem csak a kifejezetten expressionista alkotásokra vonatkozik. Antropomorph módon görnyedező fák, meghajlott hátú gémeskutak, nyomorúságtól összepréselt házak mellett a színek is az expressivitás szolgálatában állnak. Különben a nyíltan felrakott hideg kékek, lilák, szürkék azok, amelyek a szomorú hangulatot és sokszor[i] szorongást elárulják. Feltűnőek a magányosság képei, a kietlen hegyoldalak, elhagyott utcák. Mindezek ellenpontban vannak derűs és kissé meseszerű tájai és képei. Különösen megragadott egy erdélyi házikóról készült festménye. Ha arányba állítom, akkor az említett szélső hangulati állapotot tükröző képekkel arányos reális zsáner jellegű alkotása van. Szívesen foglalkozik ezzel, de a megjelenített táj vagy emberek elvesztik provinciális jellegüket és jelentőségüket. Egy magasabb humánus szféra tükröződik rajtuk, amely nem csak a megértésből fakad, hanem egy bizonyos átlelkesítésből, amely nem idealizálás, inkább valami spirituálist érzek benne.
Remélem, hogy a kiállítás megindít egy folyamatot és annak eredményeként a festőművész, akit eddig elhallgattak, méltó helyét elnyeri képzőművészetünkben.
Budapest, 1969. II. 19.
Tisztelettel: Pertorini Rezső
A Galéria-beli kiállítás pesti kritikusai közül Székely András (Népszabadság, jan. 14.) és Horváth György (Magyar Nemzet, jan. 16.) joggal tette szóvá, hogy a negyedfélszáz kiállított mű sok, a kevesebb - több lett volna. Székely a művészt festészetünk derékhadába sorolta, elismerve, hogy Dinnyés „legjobb képein Tornyai kifejező ereje csillan meg." Vincze Lajos írta a legdicsérőbb sorokat: „legfeljebb Tornyai, Gulácsy, Csontváry életművén vonul át ily megdöbbentő intenzitással egyéni sorsuk is. A szegediek festője azonban nem csupán nagy szellemi-lelki szorongások expresszív megfogalmazója. Művészi látásában és emberi érzékelésében harmonikus, szinte idilli jókedv is testet ölt. S a következő vásznán már ismeretlen félelmek borzonganak, amelyekben nem nehéz megsejteni a festő tragikus végzetét... Az emberi kiszolgáltatottság szégyenét és fájdalmát példázzák kisméretű golgotái, s ezt a tragikus hangvételt idézi sok más képén..." (Magyar Hírlap, 1969. jan. 12.)
Kosztolányi sorai szüremlenek felém: „Ötven, / jaj, ötven éve - szívem visszadöbben - / halottjaim is itt-ott, egyre többen..." Köztük van Dinnyés Ferenc is, aki Szegednek jelentékeny, a szegediségnek pedig - Dorogival együtt - a legjellegzetesebb festője volt.
APRÓ FERENC
