Dr. Bogár László írása
A pontos idő: 24 óra egy perc!
Tessék felébredni!
Hazánk a polgárháború szélére sodródott. A katasztrófa megelőzése azonnali és összehangolt cselekvést követel mindazoktól, akik képesek megérteni helyzetünket, erkölcsileg felelősséget éreznek a jövőért, és van bennük elszántság és kitartás a mélyülő válságból kivezető út megtalálását és az azon való elindulás várható kockázatait és áldozatait illetően. Ez az írás megpróbálja összefoglalni helyzetünk lényegét, felvázolja a szükséges új nemzet-stratégia alapján való közös cselekvést jelenleg gátló és fenyegető főbb összefüggéseket, illetve javaslatot tesz azok megváltoztatására.
A válság négy fontos rétegből áll: a közbeszéd, a rendszer, a társadalmi újratermelés, illetve a globális berendezkedéshez kapcsolódás rétegeiből. Először tehát ezeket elemezzük röviden.
A közbeszédet ma hamis, zavaros, pusztító elbeszélési módok, értelmezési keretek és fogalom-készletek kusza kavargása uralja. A nemzet, mint közösség képtelen szóba állni önmagával, és mind mélyebbre süllyed a verbális polgárháború örvényeibe. Ennek az, az oka, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális elit csoportok egyre riadtabban érzik, és ez már átvezet a válság második rétegéhez, a rendszer-válsághoz, hogy a rendszer összeomlóban van, és úgy vélik, (joggal!), hogy, ha ez bekövetkezik, az kollektív bukásukkal jár majd. Ezért aztán, bár egymással gyilkos küzdelmet folytatnak, de egyformán érdekeltek a hazug, hamis, alkalmatlannak bizonyuló rendszer fenntartásában. A rendszer pedig most azért bukik meg, mert nemcsak, hogy nem nyitotta meg a magyarság többsége előtt a felemelkedés útját, hanem minden eddiginél súlyosabb reprodukciós válságba sodorta az országot. A társadalmi újratermelésnek e válsága jelenti a válságtér harmadik szintjét, ahol a három egymáshoz szorosan kapcsolódó legfőbb szerkezeti elemet emeljük ki csupán: a népesedési lejtőt, az egészség-vagyon fokozódó lepusztulását és a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat gyorsuló szétroncsolódását.
És végül a válság meghatározó negyedik szintjét a globális hatalmi térhez való kapcsolódás jelenti, amelynek lényege, hogy a rendszerváltás rendszerének politikai oligarchiája olyan szélsőségesen kollaboráns, és olyan gátlástalanul nyitotta meg az utat a birodalmi erőforrás szivattyúk számára, hogy ez a rendszerváltás egészének globális hatalmi szinten történő „újra-tárgyalását” most már elkerülhetetlenné teszi. Ha erre nem kerül sor, a magyar társadalomban bekövetkező katasztrófa az egyre labilisabb globális hatalmi rendszert is megrendítheti. Minden főszereplő számára volna tehát éppen elég ok arra, hogy a helyzetet végre komolyan vegye. Ám jelenleg ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk!
A helyzet két meghatározó szereplőjét a globális hatalmi rendszer legfelső uralmi aktorai, és a magyar térben tevékenykedő „lokális kollaboránsai” jelentik. Ez utóbbi az un. „liberális elit”, az a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális értelemben vett vezető értelmiségiekből álló „szuper-struktúra”, amelyet összefoglaló néven SZDSZ-ként, illetve annak”hold-udvaraként” szokás említeni. A jelenlegi helyzetet az teszi igazán fenyegetővé, hogy mind a birodalmi elit, mind lokális együttműködőik végzetesen felelőtlenül ítélik meg a helyzetet. A helyett ugyanis, hogy belátnák, hogy a „rendszerváltás” általuk megkonstruált „rendszere” olyan mértékben szolgáltatja ki a magyar társadalom újratermelési folyamatait megalapozó érték-mezőket a birodalomnak, hogy az már reprodukciós katasztrófával fenyeget. És olyan felelőtlenül próbálják az ezt, egyelőre amorf, inkoherens módon, korrigálni kívánó nemzeti erőket az antiszemitizmus és általában a rasszizmus vádjának fegyverével szétroncsolni, hogy az így végletekig fokozott feszültség akár a közeli jövőben tragédiák megállíthatatlan és visszafordíthatatlan sorozatát indíthatja el. Ráadásul sikerült elérniük azt is, hogy az ellenzék vezető erejét jelentő Fidesz legfelső uralmi struktúráiban is meghatározó befolyásra tegyenek szert, és ez rohamos gyorsasággal teszi egyre lehetetlenebbé, hogy ezek az uralmi struktúrák az egyelőre kétségtelenül veszélyesen inkoherens nemzeti radikalizmus „természetes immunreakcióit” artikulálni, sőt hovatovább egyáltalán ellenőrizni tudják. Ez azért bizonyulhat végzetesnek, mert ebben az esetben valóban lehetetlenné válik a lassan egy évszázada kezeletlen történelmi elfojtások olyan erejű felszínre törésének megakadályozása, amelynek következményei minden képzeletet felülmúlóan pusztítóak lehetnek.
Az azonnali cselekvés első lépéseként a Fidesz uralmi struktúrái fölötti térben létre kell hozni egy kb. tíz főből álló grémiumot olyan személyekből, akik tudásuk, tapasztalataik folytán alkalmasak az itt vázolt helyzet megértésére és arra, hogy tárgyalásokat javasoljanak és folytassanak a birodalmi erők és azok lokális kollaboránsai józanabb csoportjával. A tárgyalások célja, hogy egyetértés alakuljon ki a helyzet súlyosságának és a legfőbb teendőknek a megítélésében. Ez a grémium, szemben a Fidesz jelenlegi uralmi struktúráival, a társadalmi bázis valós összetételét tükrözné, ami egyúttal az első lépés lehetne a felé az átfogó korrekció felé, amelynek célja egy, a jövőre nézve igen veszélyes, anomália megszüntetése. Ennek az anomáliának az a lényege, hogy a rövidlátó birodalmi elit a Fidesz legfelső uralmi struktúráiba is szinte kizárólag azokat a globalista-neoliberális reprezentánsokat engedte bejutni, akik értelemszerűen képtelenek kezelni annak a ténynek a következményeit, hogy a társadalmi bázis döntő többségét jelentő nemzeti radikalizmus egyáltalán nincs képviselve e struktúrákban.
A rendszer-korrekciót célzó új „nemzeti kerekasztal tárgyalások” tehát két fordulóban játszódhatnának le. Az első fordulóban a már említett grémium és a lokális birodalmi kollaboránsok erre alkalmas józan csoportja egyeztetne arról, hogy milyen eljárásokkal és hogyan hozzák létre azt a tárgyaló delegációt, amely aztán a tárgyalások második fordulójában már a globális hatalmi rendszer képviselőivel az ilyen módon „újra-egyesített” nemzet nevében kezdhetné meg a békés rendszer-korrekcióra irányuló tárgyalásokat.
Az első szintű tárgyalások fő célja a diskurzus-térben uralkodó hamis-hazug megbélyegző uszítás azonnali kikapcsolása. Ez lehetne az első bizalmi híd a tárgyaló küldöttségek között, hiszen mindez a jó szándékot, illetve az ezen struktúrák feletti ellenőrzésre való (még létező!) képességet egyaránt tükrözhetné. Ez lenne tehát az első fázis, ahol a helyzet „elbeszélhetőségét” biztosítanák a felek. Az ezt követő fázisban kellene közelíteni a narratívákat a komplex válság-tér megoldását illetően, ez volna a „megbeszélhetőség” fázisa. És ha ez az első szintű egyeztetés eredményesnek bizonyul, akkor kezdődhetne el a második szint előkészítése, ahol már a lokális reprezentánsok egyeztetett véleményét lehetne a globális főhatalom felé közvetíteni.
Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a javaslat ma még teljesen utópisztikusnak, következésképp kivihetetlennek látszik. Ennél azonban csak az, az elképzelés utópisztikusabb, amely úgy véli, hogy az itt vázolt folyamatok nélkül is nyílik tér a közelgő katasztrófa elkerülésére.