Irattár
Emberhez méltó jövőnk alapja: megrongált építészeti örökségünk?
2010-11-23
Emberhez méltó jövőnk alapja: megrongált építészeti örökségünk?
Avagy mi lesz veled, Szeged - V. rész
Egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy az Árvíz után kiépült utca, térszerkezeteket a polgári házak lebontásával, társasházak építésével formálják át városunkban. Az e mögött húzódó szellemiségről, a fejlődés félreértelmezéséről is ír Kiss István okleveles építész sorozatának ötödik, befejező részében.
A bevezetőben azt írtam, hogy a nagy árvíz után valódi, nem provinciális európai városként született újjá Szeged. Úgy gondolom, hogy ennek a jelenségnek a megértése lehet a kapuja egy boldogabb jövőbe vezető útnak. Sok közhelyet összeírtak már az újjászületett városról, de az igazán lényeges dolgokról nemigen esik szó.
Az egyik ilyen igazán lényeges dolog a vicinális igényszint meghaladása. Ami többek között abban nyilvánult meg, hogy a belvárosban a monarchia legjobb építészei is terveztek palotákat, középületeket mint Schulek Frigyes, Lechner Ödön vagy Fellner és Helmer. Ez egyértelműen az Árvíz után Szegedre irányuló közfigyelemnek volt köszönhető. Enélkül a bizonyára lelkiismeretes munkát végző, de jóval szerényebb tehetségű építőmesterek tervezték volna az ő általuk tervezett házakat. A „messziről jött" kiváló építészek jelenléte azonban inspiráló hatásával felemelte a szerényebb képességű építőmesterek munkáinak színvonalát is és nélkülük nyilván nem született volna meg a „vidéki" Magyar Ede cseppet sem vidéki életműve sem. Ez a folyamat azonban megszakadt, sőt az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk annak, hogyan torlaszolják el a vidéki Salierik a pozícióikat veszélyeztető esetleges Mozartok útját. Márpedig a múlt század elején megszakadt folyamatot a város jövője érdekében újra életre kell kelteni.
Másik nagyon lényeges dolog, hogy az újjáépült város képében is megnyilvánult az, amit Mikszáth úgy fejezett ki, hogy „Szeged lehetne a magyar demokrácia bölcsője". Az újjáépült város építészeti értelemben is demokratizálódott. Le Corbusier írta saját „Domino" építési rendszerét propagálva azt, hogy annak köszönhetően a gazdag ember háza csak annyiban különbözne a szegény emberétől, hogy az előbbi nagyobb.
A három kép, a nagypolgár, a kispolgár és a paraszt újjáépítés kori házának képe azt illusztrálja, hogy az újjáépült Szegeden ez bizonyos mértékig megvalósult: hasonló építészeti szókincs és nyelvtan alakította ki mindhárom ház arculatát.
Városfejlesztés a diktatúra szellemében?
A demokratizmus másik megnyilvánulása a város szerkezetében rejlett: a széles, egyenes sugárutak vizuális értelemben szorosan összekapcsolták a külvárost a belvárossal. Gyermekkorom Külső-Móravárosából nézve a Kálvária sugárút képének szerves tartozéka volt a fizikailag messzi Dugonics tér és a képet záró látványelem, az Ungár-Mayer palota által reprezentált belváros. Ezt a gyönyörű kapcsolatot hivatott tönkretenni a sugárút Kis-Dugonics téri szakaszának közepébe nem régen tragikus „hozzáértéssel" betelepített fasor. (Ha már a Komócsin-érában kiirtották a sugárút két oldalán a gyönyörű vadgesztenye-sorokat...) Ugyanez figyelhető meg a Mars tér és egyúttal a körtöltéstől a Tiszáig egyenesen futó utca közepébe a diktatúra szellemének pöffeszkedő gesztusával beledurrantott építmény (francokat piac, pláza!), ami itt már véglegesen leszakítja a külvárost a belvárostól. Ezt az éppen a napjainkban meggyalázott demokratikus szellemet is fölöttébb indokolt újraéleszteni és tovább vinni.
Szintén a demokrácia-deficit jele a közterek eltűnése. Erről külön tanulmányt lehetne írni, itt csak azt a '97-ben készült fotó és montázs tanulmányomat mutatom be, ami azt illusztrálja, hogy zárkózott el vizuálisan a Városháza a polgároktól és hogy lehetne újra visszaadni nekik:
A városháza az I. világháború előtt, ma és montázs a térkapcsolat helyreállításáról
Komikus, hogy később a városháza készíttetett egy tanulmánytervet a Széchenyi térről, ami állítólag realizálni akarta az én gondolatomat is. Átvezette a gyalogutat középső sétányról a városházáig - csak éppen a polgárokat a városházától elválasztó „lövészárkot" hagyta meg változatlanul! (No comment...)
Figyelemmel a múlt örökségére is a harmonikusabb környezetet eredményező város"fejlesztés" lehetőségét én pontosan a meglévő értékeket ún. „fejlesztéssel" romboló várospolitikáétól gyökeresen különböző elvi kiindulásban látom.
A fejlődés útja - félreértve
A város"fejlesztés" gyakorlati alapdokumentuma az ún. településrendezési terv. Annak már említett opponálása idején is úgy láttam, hogy az arra a kimondatlan alapelvre épül, mely szerint létezik egy „korszerű" elméleti városmodell, amihez Szegedet is automatikusan és feltétlenül hozzá kell igazítani. Ennek a megközelítésnek tehát nem az a kiindulópontja, hogy hogy milyen ez a város, hanem az, hogy „milyennek kellene lennie".
Ez a szemlélet természetesen nem kizárólagosan szegedi jelenség, a Kádár-rendszerben a politika ezt a marxizmus-leninizmus ideológiájával belső rokonságot mutató szemléletet szakmai álruhába öltöztetve becsempészte a felsőoktatásba is, ezért hiszik azt egyedül helyes szakmai megközelítésnek azok, akik mosatlanul eszik a szellemi táplálékot. Használata is kényelmes, mert látszólag értékmentes, nem követeli meg az értékes és az értéktelen közötti állandó különbségtételt, mert a „fejlődést" annak minőségétől, értéket teremtő vagy értékromboló voltától függetlenül önértéknek tekinti. Más oldalról nézve természetesen ez az attitűd nem értékmentes, pozitivista hozzáállás, hanem valójában az értékek tagadása.
Ez a szemlélet persze nem a kialakult karakterű városrészek békén hagyásában hanem azok folytonos átépítgetésében látja a „fejlődés útját", aminek nagyon rossz példáit látjuk a Mars tér beépítésében vagy a papíron védett(!) eredetileg polgári karakterű Teleki utca folyamatban lévő brutális társasházasításában.
Ezzel az egyelőre még kincstárinak is minősíthető szemlélettel szemben én a várost egy szinte élő organizmusnak látom, aminek elsősorban a legtágabb értelemben vett működési zavarait kell orvosolni, nem pedig életképes szerveit rossz, de divatos protézisekre cserélni. Az ésszerű várostervezés és várospolitika kiindulópontja ezért a város megőrzendő identitása hordozóinak, azaz értékeinek, valamint működési zavarainak, testidegen elemeinek beazonosítása és megkülönböztetése kell, hogy legyen. Célja pedig az adott lehetőségek között elérhető legharmonikusabb állapot, ha az embereket akarja szolgálni, és nem pl. a „fejődés" mítoszát. Az ehhez vezető eszközök közül talán a legfontosabbak:
- nyilvánosság,
- érték és az értéktelen közti különbségtétel,
- bürokrácia helyett profizmus.
Epilógus helyett: mi lesz veled történeti Belváros
Körülbelül öt évem fekszik a Kiskörúton belüli Belváros rehabilitációs tervében, természetes, hogy számomra ez személyes ügy is. Ez azonban nemcsak Szeged, azon messze túl terjedő dolog.
Sajnos túl kevesen vagyunk tudatában annak, hogy amit az Árvíz utáni újjáépítés során itt létrejött, nem kisebb értékű, mint nem egy olyan együttes, amit már a világörökség részévé nyilvánítottak.
Mi lehet ennek az oka? Az egyik a megszokás, az az emberi fogyatékosság, hogy amink van, azt nem becsüljük. Nyilván oka ennek az is, amit csúnya kifejezéssel „az esztétikai nevelés hiányának" szoktak nevezni. Okai a városlakók szociológiai összetételének természetellenes ütemű változásai is, a polgárosodási folyamat megakadása a múlt században és átfordulása proletarizálódásba, szellemi értelemben is. Ez azonban nem menti fel a várost a felelősség alól: ezt az értéket is unokáinktól és az egész emberiségtől kaptuk kölcsön és felelősek vagyunk érte!
A „klasszikus" Komócsin-éra és annak most lezáródó restaurációja felmérhetetlen kárt tett a Belvárosban. E korszakok városépítési ideológiája - még ha formálisan esetleg el is ismeri annak értékét - nem megőrizni és helyreállítani akarja azt, hanem úgymond „alkotó módon továbbfejleszteni". Ez magyarul az értékek lerombolását és bóvlival helyettesítését jelenti.
Különösen súlyos kártétel volt az, amit a Lófara körül műveltek, mert az elmúlt századforduló papíron műemlékileg védett(!) értékeinek lerombolásán túl lejáratták a rehabilitáció ügyét is. Ami a Kölcsey utcában és a Lófaránál történt, azt csak azt hiszi a Belváros rehabilitációjának, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az! Egy valódi rehabilitáció az itt elpocsékolt összeg töredékébe került volna. Ez az esztelen pazarlás viszont egy időre lejáratta még a Belváros rehabilitációjának gondolatát is.
Érdemes volna kimunkálni, hogy egy valódi rehabilitáció mennyibe került volna és összehasonlítani az elköltött iszonyatos összeggel. A történeti Belváros valóságos rehabilitációja ugyanis a közterületeken legtöbb esetben alig jelentene többet, mint a tönkrement burkolatok cseréjét egy egységes burkolatra, és a tönkremenni hagyott parkok felújítását azok eredeti szellemében.
Meg kell, hogy mondjam, én azt is mértéktelen túlzásnak tartottam és tartom, amit a Kárász utca - Klauzál tér utca-tér felújítására költöttek (bele is bukott a Fidesz-önkormányzat, és ebből mindkét oldalnak tanulnia kellett volna!) Én persze elsősorban építészeti okokból tartom túlzásnak, mert az „önmegvalósító" dekoráció túlharsogja a lényeget, az egész olyan, mintha egy szép nő eltűnne a smink mögött.
Az, ami a Belváros páratlan építészeti értékét hordozza, az a polgári ízlésvilágban fogant. Márpedig a „csicsázás", az agyondekorálás, az „itt egy virágos köcsög - ott egy kispad - amott egy felesleges kandeláber - amott egy ivókút" a kispolgári vagy a proletár ízlés számára bizonyára rokonszenves, ellenben az elegáns de mértéktartó polgári ízlés számára inkább viszolyogtató.
Én úgy vélem, nagy hiba lenne lemondani a történeti Belváros rehabilitációjáról, csak azt nem „látványberuházás"ként kell megvalósítani, mert úgy nem is lehet. Ez nem sok-sok pénzt, hanem sok-sok hozzáértést és mértéktartó polgári ízlést követel.
Kiss István
Forrás: Szegedma
