Irattár
Idegen királynő „szülte” Romániát?
2011-06-04
Idegen királynő „szülte” Romániát?
Kevés lett volna a győztes antant- nagyhatalmak gátlástalan érdekérvényesítése és a román diplomácia legendás zsenialitása, hogy 1919-20-ban létrejöjjön Nagy-Románia, ha nincs egy karizmatikus asszony, Mária királynő, aki hat hét alatt meggyőzte a Nyugatot? Ezt a kérdést boncolgatja Koszta István legújabb könyve, a Mária román királynő párizsi követsége című kötet.
„...nem vagyok annyira szellemi ember, mint amennyire a képességeimet annak értékelik" - bizarr vallomás egy nőtől, egy királynőtől pedig kíméletlen önirónia. Mindezt éppen akkor, 1919-ben fogalmazza meg Mária, a románok királynője, amikor a modern kori történelem legnagyobb politikai sakkpartijának részeseként a Párizs környéki „békéknek" ágyaz meg az antant elitje, s ő az alig pár évtizednyi múlttal bíró állam érdekeiért lobbizik. Ahogy Koszta István legújabb könyvéből kiderül, nem is sikertelenül.
A kötet szűken vett fókuszpontja, Mária román királynő Párizsban töltött, két hónapig zajló követjárása. És nem mellesleg Mária személye, akinek szerepéről homlokegyenest eltérő álláspontot képviselnek a történettudósok. Egyesek szerint csak díszítőeleme volt annak a zseniális román diplomáciai hadjáratnak, amellyel révbe ért Bukarest. Mások szerint - és ezek közé tartozik Koszta is - Mária volt a vezér a sakkpartiban. A szerző levelek, feljegyzések, levéltári és emlékiratok, naplórészletek adathalmazával, erős szerkesztéssel, világos gondolatmenettel igyekszik bizonyítani, hogy Mária - ha szántak is neki - nem volt marionettbábu. Dinasztikus kapcsolatait, személye sármját egyaránt beveti a tárgyalásokon. Bármelyik rutinos diplomata megirigyelhetné munkabírását, illetve azt a hajcihőt, amelyet a korabeli francia sajtó csap körülötte. Mai szóhasználattal élve, celebként fogadják, követik minden lépését. A művelt francia, s ezen keresztül a nyugati közvéleményt elvarázsolta a törékeny „européer" arisztokrata, aki önként vállalta hazájának a Nyugat szemében egzotikus egykori török vazallus fejedelemségeket. És a nő, aki azonosult a birodalmi gondolatot dédelgető bizantin román elittel.
Egy brit hercegnő a Balkánon
Története rendhagyó, szinte ponyvaregénybe illik. Édesanyja Romanov nagyhercegnő, de német vér is csörgedezik az ereiben. Gyermekkorát a szász-coburg-gothai (1917-től Windsor-) dinasztia leszármazottaival tölti. Vélhetően fogalma sincs, hogy létezik egy országkezdemény valahol Európa peremén. Ez annál is inkább valószínű, mivel Románia neve először 1816-ban jelenik meg nyomtatásban, akkor is újgörög nyelven. A román nyelvű közzététel 1838-ra datálható, de államjogi kategóriaként történő említése csak 1859-től, a két fejedelemség, Moldva és Havaselve egyesítése, majd az 1862-ben történő tényleges egyesülés után rendszeres. A Román Királyság (Regatul Romaniei) kifejezésre 1881-ig várni kell, ekkor koronázzák meg I. Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt (aki 1866-1881 között a Dunai Egyesült Fejedelemségek „uralkodó hercegének" címét viseli).
Mária 17 évesen, 1892-ben kerül Bukarestbe, férje az első román uralkodó, Károly unokaöccse, Ferdinánd (1914-től Románia második királya). Ferdinándnak szintén nincsenek román „kötődései". Sigmaringenben születik, s bár kitűnően megtanul románul, a nyugat- és közép-európai mentalitástól merőben különböző bukaresti elit köreiben vélhetően hosszabb ideig tart az „akklimatizáció". Mária azonban különösen gyorsan azonosul a „románüggyel". Angolul és franciául írt naplóiban rendszeresen románul fejezi ki szeretetét új hazája iránt: „țara mea" - az én országom.
Többet ért el, mint egy hadtest
Bár alkotmányosan nem volt királynő, a kútfők tanúsága szerint a félszeg és visszahúzódó I. Ferdinánd helyett többnyire ő gyakorolta az uralkodói jogokat. A könyv részletesen kitér erre a lassú, de tapintható államfői öntudatra ébredésre. Ami ebben a közegben korántsem volt kitaposott út, különösen annak fényében, hogy a bizánci iskolán nevelkedő bukaresti kamarilla meghatározó köreitől még az erdélyi román politikusok is viszolyogtak. A transzilván románok, a közös cél, Erdély bekebelezése ellenére nehezen oldódtak a keletiesen poros és zavaros regáti attitűdben. Olykor nyomdafestéket is alig tűrő megjegyzésekkel illették a bukaresti politikusokat. Vaida-Voevod későbbi miniszterelnök nem egyszer kifakad, sőt a magyar grófok „dölyfösségét" demokratikus érintkezésnek tartja, „...az akkori idők politikai parvenüinek krémjéhez képest". A válasz sem maradt el. Ion Duca Nagy-Románia 1919-ben első alkalommal összehívott parlamenti üléséről így emlékezik: „Az erdélyiek úgy óvakodtak tőlünk, akárha pestisesek lettünk volna." Koszta kötete jól érzékelteti a kereteket, Máriának ebben a közegben született meg a szándéka, hogy az antant előtt lejáratódott Románia érdekeit minden eszközzel képviselje a nagyhatalmaknál.
Az 1916 és 1919 közötti időszak román nézőpontból nemhogy kényes, de egyenesen tragikus. Az 1916-os román támadást követően az osztrák-magyar és német csapatok elfoglalják Bukarestet, a kormány Iasiba menekül, Románia teljes megsemmisülésének ára az 1918-as különbéke a központi hatalmakkal. Ezzel Bukarest megszegi az antanttal még 1916-ban kötött titkos egyezményt, amelynek legfőbb tétele, hogy Bukarest semmilyen esetben sem köt különbékét. Az 1919-es párizsi tárgyalásokon úgy fest, az antant leírta Romániát, az angol és a francia partnerekben, különösen Clemenceau kormányfőben, a békekonferencia elnökében ellenérzést kelt a román stratégia atyja, Brătianu fellépése.
Mária királynő ebben a történelmi pillanatban lép színre, egy rövid angliai tárgyalás mellett nagyjából hat hétig folyamatosan Franciaországban tárgyal. A román stratégia világos: a történelmi sérelmekre, az etnikai arányokra hivatkozva meg kell szerezni Erdélyt, és egyéb csatolt területeket. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy Brătianu víziója egy új, tervszerűen felépített nemzet létrehozása, egységes nyelv és kultúra kreálása. Ezzel a tartalommal tölteni fel azt a keretet, amit a megszerzett területek jelentenek. Ez középhatalmi státust jelent Európában, birodalmi pozíciót biztosít a Balkánon.
Koszta István könyvéből kiderül - s ezt a dokumentumok is alátámasztják -, hogy a stratégiai cél szinte maximális eléréséhez Mária királynő követsége elengedhetetlen volt. Érdekesen fogalmaz Vaida-Voevod későbbi román miniszterelnök az erdélyi kormányzótanács elnökének írt levelében. „Nem azt állítom, hogy ő érte el az eredményeket, de tudatosan ő teremtette meg azt a légkört, amelyben sikerrel jártunk."
Hogy mivel lehetett ilyen légkört teremteni? Vaida-Voevod vezető politikustól szokatlan módon, már-már rajongva fogalmaz: „...lenyűgöző szépsége mellett a megjelenése, gesztusai, beszédmódja, egész lénye ellenállhatatlanul hódító." „Ez a rendkívüli nő több száz diplomata és egy hadtest munkáját végezte el. Ő napjaink legragyogóbb történelmi alakja marad."
A párizsi sajtó kitett magáért, a hivatalos román táviratokban ódákat zengenek amiatt, hogy a Máriáról szóló hírek megtöltik az újságokat.
A diplomaták sommásan megjegyzik, a királynőnél jobb propagandaeszközt keresve sem találtak volna. Epés vélemények születnek: „... a szerbeket sárga irigység környékezi sikerünk láttán" - utalnak a diplomatairatok Karagyorgyevics herceg látogatására, amely valóban szinte visszhangtalan maradt. A dokumentumokból azonban még valami kiderül, mégpedig az, hogy az újságírók önfeledt rajongását nem csak a spanyolnáthából nemrég kigyógyuló, egzotikus balkáni királynő jelenléte okozta. Bukarest több millió francia frankkal egyengeti a zökkenőmentes és folyamatos médiajelenlétet.
Vissza Európa térképére
Nehéz megítélni, hogy a királynő követjárása mennyit nyomot a latban a maga idejében és később - írja összegzésében Koszta, majd hozzáteszi: az tény, hogy 1919 tavaszán egyértelműen az ő személyével azonosították Romániát.
A feljegyzések alapján az is bizonyos, hogy Párizsból hazafelé jövet Mária úgy összegzi munkáját, hogy „visszahoztam Romániát Európa térképére". 1919. április 19-én a varciorovi kikötőben született naplóbejegyzését pedig az 1920-ban zárult Párizs környéki egyezmények igazolják: „Nagy-Románia már nemcsak szóbeszéd, hanem valóság."
Sengel Ferenc
Forrás: Történelemportál
