Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Nagyszombat
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére
eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.
Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka
is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék
a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák.
Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel,
és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában
a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint
a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek,
amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.*
A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét
megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a
tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat,
illetőleg
az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi
asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az
elkészítendő húsvéti eledelek alá.
Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget,
Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték
a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották
meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba,
ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették
el.
Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák
tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az
így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak.
Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem)
egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél
a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással.
Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött
mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték.*
Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén
párhuzamai is vannak.
Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet
föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati
tűzben, de még
szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve.
A szentelt tüzet a pap, illetőleg diákonus a templom szentélyébe viszi, majd
az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig
minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra
kezdeményezte* a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban
előírta.
Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik.
Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus
paschalis) fűződik.* Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek
szegedi eredetű népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít
bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből
Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós,
szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap
említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó.
Mihályi falu díszes barokk húsvéti gyertyatartóján (1764) Krisztus feltámadásának,*
Császár faluén pedig a lángokból újjászülető főnixnek fa domborműve is ki
van faragva. Ez középkori szimbolika csökevénye. Ugyanis a gyertyatartó az
élet
fáját jelképezte. Így a S. Paolo fuori le mure bibliai jeleneteket is ábrázoló,
fává stilizált gyertyatartóján (1130) ezt olvassuk:
Arbor poma gerit. Arbor ego lumina gesto.
Porto libamina. Nuntio gaudia. Sed die festo
Surrexit Christus. Nam talia munera praesto.*
Az egyház hatására a hívek sem gyújtottak, és sok helyen még ma sem gyújtanak
tüzet a sacrum triduum, idején. Az új tűz, amellyel húsvéti eledeleiket is
megfőzték, a megszentelt tűz parazsából vagy szenéből lobbant lángra. Ennek
természetesen szentelmény jelleget tulajdonítottak.
Az erre vonatkozó első hazai följegyzést a Pray-kódex liturgikus rendelkezései
között olvassuk:… Tunc apponatur incensum et aspergatur aqua benedicta et
per omnes domos extincto veteri igne, novus dividatur civibus. Más helyen:…
Per universas domos extinguatur ignis et incendatur de novo et benedicto
igne.*
Szkhárosi Horvát András később idézendő gúnyversét nem számítva, csak a XVIII.
század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán
nagyszombaton az emberek a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak meg.
Amikor a fa már csaknem szénné égett, jön a pap kíséretével, és az izzó faszenet
szenteltvízzel hinti meg, miközben elmormol néhány szót. Most a tűzre vizet
öntenek és eloltják. A pap ezt a néma szenet is megáldja. Végül a nép a széndarabokat
széthordja. Úgy tartja, hogy a villám nem üt az olyan házba, ahol ilyen faszenet
őriznek.* Az elcsodálkozó följegyzés egyúttal a felvilágosodás korának a
szimbólumok iránti érzéketlenségét is jellemzi.
A tűznek ez a Hazahordása ilyen vagy olyan formában hazánknak több vidékén
még manapság is megtalálható. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarják
a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstöl a kémény. Már kora reggel
járkálnak az utcán és nézegetik a kéményeket, hogy hol ég már a tűz. Ez a
füstnézés azoknak az időknek elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet
házról házra vitték, vagy esetleg az egyik szomszéd adott a másiknak belőle.
Emlékeznek rá, hogy Sümegen a szentelt parázson rakták meg a tűzhelyen a
nagyszombati új tüzet. Búcsúszentlászlón a gazdasszony az elszenesedett parazsat
összetörte és a ház helyiségeinek, istállóinak négy sarkát fölhintette vele.
Rezi már említett gyerekei csíptetővassal szedték a parazsat pohárba, ibrikbe,
és sietve vitték édesanyjukhoz haza. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok
a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Szakcs tolnai faluban
szintén ilyen parazsat vetve a tűzre, főzték meg a húsvéti eledeleket.
Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés
legyen. Bársonyoson a szentelt tűz szenét kiviszik a szántóföldekre és szőlőkbe
és ott elültetik, hogy a termést vagy szőlőt jégverés ne érje. Mások a föld
négy árkába ássák le, hogy semerről se érje a földet veszedelem. Lázi faluban
régebben szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, kivitték
utána a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itató
edényébe is beleteszik, és erről itatják meg a jószágokat, hogy egészségesek
legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe teszik, hogy a villám elkerülje a házat.*
Székesfehérváron a barátok templomában osztogatták a szentelt parazsat azoknak,
akik kérték. Akinek már nem jutott, a tűz helyén maradványokat koport, keresgélt.
Égiháború idején tűzre, gyertyalángra vetettek belőle. Az esztergomi nép
még századunk elején is lámpában vitte haza a szentelt lángot. Ezzel gyújtottak
tüzet, amelyet nagycsütörtökön este oltottak el.
A soproni Hegykő faluban régebben a szentelt tűz szenével otthon úgy gyújtottak
be, hogy a virágvasárnapi barkát és a széndarabot keresztben tették egymás
fölé. Napjainkban megszentelt parazsat és a szentelésből megmaradt tömjénszenet
Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyára teszik, és a házban gonoszűző célzattal
körülhordozzák.*
Mohácson a sokac gyerekek a tűzszentelésre fazekakban, vödrökben vizet is
vittek, hogy az áldás ezt is érje. Vittek haza szentelt parazsat is. A vele
gerjesztett tűznél a hazahozott „szentelt” vízben főzték meg a sonkát, tojást.
Vetettek bele egy-két szentelt barkaszemet is. Közbevetőleg említjük meg,
hogy Nagyróna (Velké Rovné) szlovák asszonyai a nyilván hasonló eredetű vízben
megfőtt sonka levével marhavész ellen teheneik száját és körmét szokták megmosni.*
Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe tették
magzatuk feje alá. Dusnokon a ház bejáratát, vagyis a konyhaajtót keresztezik
meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetnek belőle. Hercegszántó öreg
sokácai a parazsat közé tették annak a tűznek, amelyet addig otthon már meggyújtottak.
Volt olyan is, aki taplót gyújtott a szentelt tűznél, mert ennek parazsa
hazavitel közben tartósabb volt.
Hajós német faluban a gyerekek dróttal rúdra erősített fanyársakat szoktak
a szentelt tűz lángja fölé tartani. Egy-egy fiúnál 8-10 nyárs is volt. Kissé
meg is üszkösödtek. Hazafelé menet olyan házakba is betértek, ahol nem volt
magukfajta gyerek. A gazdasszonynak egy nyársat átnyújtottak. Tojást vagy
pénzt kaptak érte ajándékba. A szentelt nyársat eltették és vihar idején
tűzbe tartották villámcsapás ellen.
Szaniszló német eredetű szatmári faluban hazulról hozott hosszú karókat szoktak
máglyaszerűen a tűz fölé rakni, majd éppen tűzvész ellen házuk ereszébe szúrni.
Így a budaőrsi és környékbeli, továbbá szigetcsépi németek is. Ők azonban
égiháború idején is égetnek belőle.* Nagymányok németjei a megpörkölődött
karót tűzvész elhárítására a padlás szarufái közé dugják. Égiháború idején
lehozzák és villámcsapás ellen a tűzhelyen meggyújtják.* A babarci németek
Judas, a kakasdiak* pedig Jud néven emlegetik. A következőkből föltehető,
hogy mindez eredetileg szőlőkaró lehetett. Pécsváradon csakugyan abból is
hozzák. Kormával itt az istálló falára három keresztet vonnak, majd a padlásra
viszik.*
Móron a szentelt karóból két szilánkot lehasítanak, és a szőlő két végébe
szúrják. Aba hajdani magyar hagyománya szerint a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat
vittek. A lángokba tartották, majd otthon eltették. Ha haldokló volt a háznál,
és készült a szentségek fölvételére, a házbeliek néhány szilánkot vágtak
le belőle, és a tömjénező parázsra vetették.
Várgesztes, Vértessomló német ministráns gyerekei a temető kidőlt fakeresztjeiből
gerjesztettek tüzet (Kreuzweihung, Judvapreina). Szentelés után a gazdák
a parazsat, illetőleg megszenesedett fadarabot szántóföldjükön szétszórták.*
A szentelt tűz maradványát a bukovinai Andrásfalva székelyei Júdásszén névvel
illették. Disznózsírral keverték össze és sebet kentek vele. Gyöngyös szőlősgazdái
a szentelt parazsat a szőlő négy sarkába ásták el, egyben megmetszették a
négy sarki tőkét. Felnémet hagyománya: a tűzbe tartott, vinege néven emlegetett
venyigét a szőlő négy sarkába szúrták.
Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni
vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak
a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek
négy sarkába ásták el.
A szokás föltétlenül hajdani liturgikus gyakorlatnak nyomait őrizte meg.
Egy középkori prágai eredetű Obsequiale szerint a tűzszentelés szertartása
így folyt le: Fit processio ad benedicendum novum ignem praecedentibus vexillis,
candelis, thuribulo vacuo, aqua benedicta. Et tunc excusso de silice igne
incenduntur vites et cantantur septem psalmi poenitentiales etc.* Vegyük
ehhez még hozzá a Bod Pétertől idézett középkori versezetet:
Ante diem Paschae vetus apte exstingvitur ignis
Et novus e silicum venis extruditur: illum
Adiuvat multis adversum incommoda Pastor.
Cujus quisque capit torrem molimine summo,
Fertque domum ut quando tempestas ingruat astra,
Succenso, coeli plaga sit tutus ab omni.
Ebből érthető, hogy Sopronban a középkor végén egész fuvar szőlővenyigét
készítettek elő a templom mellett.* Nyilván, hogy mindenkinek jusson belőle.
Sióagárdon legalább jelképesen nagyszombat délelőtt szőlőt szoktak metszeni,
az előzmények már feledésbe merültek.
Ácsteszéren* a jószág megrontása ellen a nagyszombati szentelt tűz elhamvadt
parazsával az istálló ajtajára írják: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasonló
Szulimán (Somogy) hagyománya is. Kiskanizsán az elszenesedett parazsat az
istállóban rejtik el, hogy a jószágnak ne legyen baja. Csanádpalotán a jószág
itató vizébe vetik.* A német Mecseknádasdon a hozott faszénnel az istálló,
ól ajtaját megkeresztezik. Foganatosnak tartották tehénrontás ellen is. A
tűzbe régebben favéget tartottak, hogy több keresztet is lehessen vele írni.
Erdősmárok németjei csillagjelet írnak a tűzszentelésről hozott szénnel az
istálló, borospince szemöldökfájára.
Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehér nyárfa ágával
és keserű gombával a szántóföldekre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel
meghintik. A szentelt szénből egyébként három szemet a kemencébe vetnek,
hogy ne legyen jégeső.* Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetnek
a tűzre. A megszentelt parázsból visznek haza, hogy a házról minden olyan
veszedelmet elhárítsanak, amit a tűz okozhat nekik. A szentelt szenet elteszik.
Ha kisgyerek megijed, egy pohár vízbe beletörnek belőle és ezzel itatják
meg.
Vásárosmiske öregasszonyai emlékeznek rá, hogy a szentelt parázs eltett hamuját
a múlt században égiháború idején tűzre szórták. Kaposszekcső leányegyház
mivoltával, tehát a nagyszombati szertartások hiányával, laikus helyettesítésével
magyarázható az a sajátos helyi hagyomány, hogy az édesanya virradat előtt
az utcán tüzet rak, majd gyermekeit felkölti, hogy melegedjenek mellette.
Hasonlóképpen a közeli Vázsnok faluban is, amely szintén fília.*
A középkorban, a Pray-kódex tanúsága szerint a nagyszombati próféciák éneklése
alatt volt a gyermekek hitoktatása az első szentáldozásra. Régebben, Szent
István idejében talán a felnőttek megkeresztelése is. Ez magyarázhatja a
keresztszülők és keresztgyermekek között máig élő, jórészt már laikussá vált
húsvéti hagyományokat is, melyekről később szólunk.* Már itt megemlítjük,
hogy a bozsoki keresztanya ruhát vesz keresztgyermekének. Ez nyilván a keresztelőing
hagyományaihoz tartozik.
Jellegzetes népi hagyományok kapcsolódnak a vízszenteléshez, vagyis a plébániatemplom
keresztvizének liturgiájához is. A Rituale Romanum, nyomában a Rituale Strigoniense
(1909) és a Rituale Agriense (1815) azonos házszentelési szövegei (benedictio
domorum in sabbato sancto paschae) tudomásunk szerint már régóta nem élnek
a hazai lelkipásztori gyakorlatban. Eszerint a pap karinget és fehér stólát
öltve magára, a keresztkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vízzel
elindult a lakóházak megszentelésére. A könyörgés szövege:
Exaudi nos, Domine sancte, Pater omnipotens, aeterne Deus: et sicut domos
Hebraeorum in exitu de Aegypto, agni sanguine linitas (quod pascha nostrum;
in quo immolatus est Christus, figurabat), ab Angelo percutiente custodisti:
ita mittere digneris sanctum Angelum tuum de coelis, qui custodiat, foveat,
protegat, visitet, atque defendat omnes habitantes in hoc habitaculo. Per
eundem Christum Dominum nostrum. Amen.
A házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hivő nép, főleg a székelység.
Csíkdelnén (Delnita) a szentelt vízzel hintik meg az udvart, hogy a békák,
férgek ne járják. Csekefalván (Ciucani) a lakószobát és a gazdasági épületeket
szentelik meg vele, sőt még az ivóvízbe is töltenek belőle. A fejfájós embert
meghintik vele, a beteg jószággal pedig itatják. Csíkszentgyörgyön (Šangeorgiu)
a jószág legelőre kicsapása előtt keresztalakban megmossák vele. Kászonfeltízen
a gyermekek piros tojásért hordják a szenteltvizet a házakhoz.* Csíkménaságon
(Armaseni) a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet megszenteli.
Ebből mindenki merít és hazaviszi. Otthon a pimpóval, vagyis a virágvasárnapi
szentelt barkával a családbeliek hintik meg a jószágot, udvart, gazdasági
épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből adnak inni a felépülés reményében.*
Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből,
utána meg a templomot kerülik meg.
Borzsován (Birzava) csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghatnak a
szentelt elköltéséhez. Zagyvarékason a család iszik belőle, és csak azután
nyúl a húsvéti eledelekhez. Keresztalakban a kútba is öntenek belőle: Uram,
Jézusom, tartsd meg, aki iszik ebből a vízből, egészségben: jószágunkat,
meg magunkat is. Megszentelik a házat, istállót, ólat is. Ki mit tud, azt
mondja hozzája: őrizzen meg a jó Isten minden szerencsétlenségtől. Vagy:
négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísérthesse.*
Akit a húsvéti szenteltvíztől először keresztelnek meg, annak keze, Jánoshida
népe szerint, áldásos lesz. Zagyvarékason ivott belőle mindenki, mielőtt
az ünnepi eledelekhez nyúlt volna.
A szenteltvíznek újvíz a jellemző hangonyi neve. Itt is úgy tartják, hogy
szerencsés lesz az a gyerek, akit ebben keresztelnek.
A göcseji Lendvavásárhelyen a gazdasszony az ismét megszólaló harangok hallatára
vizet, eredetileg nyilvánvalóan ezt a húsvéti szenteltvizet öntötte a háztetőre
tűzvész ellen.* Kálló népe harangszóra a patakban mosdott meg. Somodi faluban
is leszaladtak a gyerekek, fiatalok a patakra, és ott szoktak megmosdani,
hogy szeplősek, betegek ne legyenek.* A hagyomány itt nagypénteki mozzanatokkal
vegyült. Litkén déli harangszókor mennek a húsvéti kocsonyavízért.
Ipolyi Arnold örökítette meg azt a hiedelmet, hogy az ilyenkor merített víz
borrá változik.*
Sióagárdon kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat.
Göcsejben ilyenkor temetőárkot szoktak tisztogatni.*
A bánáti bolgárok, akik katolikusok, a harangszóra kútvízben mosakodnak,
arcukat pedig szentelt vízzel hintik meg, hogy jól lássanak és ne legyenek
szeplősek.* Szeplő ellen mosakodtak ilyenkor hazai németjeink is (Budavidék,
Németpróna, Gölnicvölgy).*
Németprónán a harangszóra patkányűző célzattal kulcscsomót rázogatnak.* E
szokásnak az a magyarázata, hogy a zajjal a gonoszokat elriasszák. Ezek most,
amikor Krisztus sírjában fekszik, különös hevességgel, ádáz haraggal törnek
az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának,
a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője segít az elűzésben, és így a
gonosznak, ártalmasnak meg kell szégyenülnie ez ünnepélyes pillanatban.
Amikor a harangok ismét megszólaltak, a mohácsi sokác édesanya vagy nagyanya
vízzel, eredetileg nyilván a most szentelt vízzel telt tányérba tojást tett.
A gyerekek ebből mosdottak, de törülközniük nem volt szabad. Utána a tojással
dörgölték meg az arcot.
Az is ennek a szentelménynek elnépiesedett sarjadéka, hogy századvégi följegyzés
szerint Bácskában a harang szavát meghallva, szintén friss vízben mosdanak,
illetőleg egy vödör vizet öntenek tűzvész ellen a háztetőre.
A nagyszombati szenteltvíznek szentelményként való felhasználása régebben
bizonyára egyetemesebb volt. További feltárásával talán még nem késtünk el
egészen.
A bukovinai Andrásfalva húsvéti előkészületeihez hozzátartozott a madarka
készítése is. Kifújt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt
dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. Egész éven át ott függött.*
Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertartások
jórészét – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével a papság még a reggeli
órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta
részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi
nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban
is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen
valami munkához fogtak.
A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot
verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták:
kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Varga János a mondókának
a múlt század derekáról még bővebb változatát jegyezte föl: kígyók, békák
szaladjatok, mögszólaltak a harangok. Tücskök, férgek, bogarak, soha itt
ne lássalak. Kígyók, békák szaladjatok, itt tovább nem maradhattok, mögszólaltak
a harangok.* A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással
kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák szaladjatok, húzik
a mönnyei harangot! Kálmány Lajos följegyzése szerint a terjániak viszont
ezt szekták mondani: Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy
ne ártson semmiféle veszödelöm.* Az újkígyósi és veszprémvarsányi* asszonyok
ilyenkor szokták gyorsan kisöpörni a ház helyiségeit, hogy megszabaduljanak
a férgektől. Miskén* a nagylány, vagy gazdasszony söprűjével futvást körüljárja
a házat. Szlovák versikéjének
magyar fordítása: „kifelé kígyók, kifelé békák, mindenféle csúszómászó. Kifelé
egerek, patkányok, ki a mi házunkból!”
Bácskában, Szerencsen, Nyitranagykéren, a német Budaőrsön* a harangszóra
meg szokták a fákat rázni, hogy majd sok gyümölcs teremjen rajtuk.
Kerekegyházán az idősebb asszonyok ilyenkor vetik a babot, borsót, mert akkor
majd bőven terem.
Magyarbánhegyes csanádi községben a harang hallatára kinyitják a ház ablakait,
hogy beszálljon rajtuk az áldás. Az a szokás is élt itt, hogy a gazdasszony
összefutkosta az egész házat, kezében kulcsokkal, kolompokkal, hogy elűzze
mindazt, ami a családnak ártalmára lehet.
Bocs palóc faluban amikor a harangokat ismét meghúzzák, az udvart szép tisztára
szokták kisöpörni, hogy béka ne legyen benne, a gyümölcsfák törzsét pedig
késsel körülkopogtatják a férgek ellen. Egervidéki elnépiesedett hagyomány
szerint a harangszóra a kútból vizet kell húzni, benne megmosdani. Így majd
minden szeplő elmúlik az arcunkról.* Amikor Nagyoroszi harangjai ilyenkor
megszólalnak, akkor a falubeli pásztorok tülkölni kezdenek.
Az Ipoly felső vidékén a harangszóra mosakodnak, amely azonban csak addig
hasznos, amíg a harang szól. Valamikor a harangozót külön megjutalmazták,
ha ilyenkor hosszút húzott.*
A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett
nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése,
az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak
mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség
világából. Ebben a szemléletben gyökerezik egyébként a búzaszentelő és úrnapja
hagyományrendje is. E hit szerint a feltámadt Krisztus hatalmát megjelentik
a földeknek, mintegy megfenyegetik és megszégyenítik vele a gonosz szellemeket,
amelyektől a természeti csapások erednek. Látni fogjuk, hogy ez a körmenet
a középkorban húsvét hajnalán történt. Laikussá vált, gazdagabb fejleményeivel
már csak a Székelyföldön találkozunk. Ezekről később bővebben is szólunk.
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
