Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Áldozócsütörtök
Áldozócsütörtök az Érdy- és Vitkovics-kódexben áldozónap, régi erdélyiek
ajkán áldozó, áldozónap; moldvai csángó népünknél iszpász,* Jézus mennybemenetelének
ünnepe, egyúttal több régi templomnak búcsúnapja.
Esztergom: Barsfüss (Trávnica, kápolna), Farkashida (Vlckovce), Hont (1775),
Kéménd, Alsópél (Dolny Pial), Letkés (1811), Szomolány (Smolenice, kápolna).
Rozsnyó: Ipolytarnóc (1688, új templomának titulusa: Krisztus király), Kecső
(Kečovo), Vereskő (1825), Béna (Biena 1896).
Eger: Baktalórántháza (1519), Szíhalom (1758),* Emőd (1774), Balmazújváros
(1786), Mándok (1814), Felsőnyárád (1864), Portelek (1890).
Kassa: Véke (középkor), Őrmező (Stražke, 1763), Tarcal, Komaróc (Komarovce),
Szakácsi (1858), Felsőlászlófalva (Vysné Ladičkovce 1902), Vilmány (1906),
Opálhegy (Pakostov 1934).
Szatmár: Szatmárnémeti (székesegyház), Máramarossziget, Nagykároly (kápolna),
Nagyszöllős (1791), Putkahelmec, Krasznaterebes (1838).
Vác: Kecskemét (főtemplom, 1772), Apostag (1776), Forráskút (1931).
Kalocsa: Regőce (Ridjica 1817).
Veszprém: Apácatorna, Bolhás, Galambok, Gige (kápolna), Gyúgy, Köveskál,
Magyarszerdahely (szőlőbeli kápolna), Mosdós, Pakod, Péterhida (kápolna),
Sand, Sümeg (plébániatemplom),
Szabadhídvég, Szilasbalhás, Törökkopány (kápolna a szőlőhegyen).
Győr: Fertőrákos (1777), Felszopor (Újkér), Szilsárkány, Felsőrámóc (Ober-Rabnitz).
Szombathely: Bagonya, Nagykölked.
Pécs: Gyulaj (1752), Szekszárd (1809), Nagybicsérd (1837), Szakcs (szőlőbeli
kápolna).
Erdély: Vingárd (Vingard), Uzon (Ozun), Kiskapus (Copsa Mica), Székelytamásfalva
(Tamasfalau), Kézdialmás (Mereni), Kézdivásárhely (kápolna), Magyarfenes
(Vlaha), Mocs (1783), Dés (kápolna a Rózsahegyen), Nyárádremete.
Számos középkori egyházunk, kolostorunk a Megváltó (Salvator) oltalmába ajánlotta
magát. Így a bencés Szekszárd (1061), Kapornak (XII. század), Lekér (1340),
a pálos Batina (Kiskőszeg, 1334), továbbá Derzs (1393), az újkorban Pozsony
(jezsuiták, 1672), Bazin (kapucinusok, 1674), Léva (ferencesek, 1677).* A
búcsút a középkorban még áldozócsütörtökön tartották, de a XV. századtól
Urunk színeváltozása
ünnepén is. Ezt az áttételt elsősorban az obszerváns Provincia Salvatoriana
szorgalmazta.
Számos búcsjáróhelyünknek (Gyűd, Mátraverebély, Radna) a keresztjárónapokat
követőleg áldozócsütörtök az évkezdő nagy ünnepe.
Vizsoly gótikus diadalívének freskóján, egyik XIV. századi pozsonyi missale
iniciáléján,* továbbá Kolozsvári Tamás garamszenthenedeki Mennybemenetelén*
a mennybeszálló Krisztus a földön hagyja a lábnyomát. Az ábrázolásnak ez
a sajátos, igen ritka módja népünk középkori Szentföld-élményének bizonysága.
A Mennybemenetel az Olajfák hegyének bethániai oldalán történt (Lk 24, 50).
Az itt álló templomot a hagyomány szerint Szent Ilona asszony emeltette,
nyilván
egy régebbinek helyén.
A franciskánus Kiss István szemtanúként így írt (1767)* róla:
A kápolna ajtaján bémenvén, jobbra az ajtótul az Úr Jézus Krisztusnak lábanyoma
vagyon a kemény kősziklába, mint valami puha viaszba. Mert innét csudálatosan
tanítványainak láttára a mennybe fölmenvén, mind a két lábainak nyomait a
kősziklán hagyta örök emlékezetül, hogy tiszteltessenek a világtól. Midőn
mennybe fölméne,
éjszak és napnyugat között volt arccal fordulva, amint az ő bal lábának nyoma
nyilván jelenti. Az jobb lábának nyomát az törökök a Salamon templomában
vitték és ott oly nagy tiszteletben tartják, hogy nagyobb épségben vagyon,
mint a
keresztényeknél, mivel ezek a nagy buzgóság miatt sok darabocskákat már kitördöstek
belőle. De most teljességgel nem szabad, éppen meg nem engedik a törökök…
Búcsúszentlászló franciskánus templomában Szentföldről hozott, keretbe foglalt
pergamen lap, rajta a lábnyommal: VESTIGIUM D. N. I. C. IN MONTE OLIVETO.
Mellette a római S. Croce is Gerusalemme bazilikában őrzött szög-ereklye
és titulus
hitelesített másolata. A búcsúsok nagy tiszteletben tartják őket.
Jézus földön hagyott lábnyomait a magyar középkorban bizonyára még többfelé
is ábrázolták, így Tata városának mostani Kálváriahegyén, a hajdani Szentistvánhegyen
is, amelyet talán egy Szentföld-járó helybeli zarándok ajánlott föl: emlékeztetni
a híveket a Megváltó mennybemenetelére, és majdani eljövetelére. Erről az
ikonográfiai utalásról azonban a vidék népe a törökvilág balladai forgatagában
megfeledkezvén,
a régi templom helyére újat épített, és így az emlék megsemmisült. A szent
lábnyomok azonban belekerültek a helyi mondába.
Zsigmond király idejében a vitányi vár birtoklása miatt két főúri család
harcba szállott egymás ellen. A Szentistványhegyen gyülekeztek, hogy másnap
hajnalban
összecsapjanak egymással. Fegyverbe öltözve virrasztott mindkét fél a templom
körül.
Éjfél tájban a sötétből tündöklő alak emelkedett föl, töviskoszorúval a fején.
Megismerte mindenki, maga Jézus volt. Áldóan, békéltetően emelte rájuk a
kezét. Nem álmodták, hiszen megvirradva megtalálták az Úr kőbe hagyott lábnyomát.
A csata elmaradt, az ellenfelek megbékültek egymással.*
A mennybemenetel ábrázolásával találkozunk még Berki (Rokycany 1480), Garamszentbenedek
(Hronsky Benadik 1427), Lőcse (1494), Szászsebes (Sebisul Sasesc, 1524),
Szentbenedek (Benediug, 1510), Szepeshely (Spišské Pohradié, 1490) gótikus
szárnyasoltárain.
A szobrokat még nem vették számba. Ezeknek valamikor a középkorban az ünnep
liturgiájában is részük volt, bár a barokk időkben sem enyészik még el egészen.
A sárospataki plébániatemplomban, amely akkor a jezsuiták kezén volt, a pap
áldozócsütörtök délután a középen fölállított asztalkához ment, amelyen a
mennybemenő Krisztust ábrázoló szobor állott. Szentbeszéd után a szobrot
kötéllel fölhúzták
a magasba, ahol égő gyertyát tartó angyalszobrok várták. Közben mindaddig
harsonák szóltak, amíg a boltozat nyílásán Krisztus alakja el nem tűnt. Innen
most különféle
ajándékokat szórtak le, amelyeket a nép mohón kapkodott föl.*
A kultuszhoz Tímár Kálmán idézi* Magyari Istvánnak, a katolikusok bálványozó
szertartásait ostorozó szavait: Az fa legények nyakon kötve, felakasztva
– mintha Krisztus menne mennybe – a templom padlására való felhúzása. Tímár
utal
még Draskovics György prépost boldogfalvi egyházlátogatására (1634). Itt
kérdezősködött, hova lettek az egyházi tárgyak. Egy Farkas Jakab nevű vén
róka azt felelte,
hogy az apácák mindent Pozsonyba vittek: etiam Fa legint. Crucifixum ea voce
petulanter significans. Tehát a feszületet illette a falegény gúnyszóval.
Erről és egyebekről Bod Péter így emlékezik: ezen a napon a tudatlanság idején
(vagyis a reformáció előtt) azt cselekedték az emberek, hogy egy darab tőkét,
amellyel a Krisztust ábrázolták, a templomban felvontatnak annak mennyezetére.
Mást, amellyel ábrázolták a sátánt, kivetettek a templomból, amelyet vertek
és egyberontottak annak előadására: immár a sátánnak a Krisztus mennybemenetele
után nincs hatalma az eklézsián. Ismét a templom mellett elhintettenek holmi
diót és egyéb gyümölcsöket, melyeket midőn kapdosott az odagyűlt nép és gyermekek,
feljül vízzel megöntőzték és nevetséget indítottak belőle. Mellyel azt akarták
kiábrázolni, hogy a Krisztus feljül adja az élet vizét.
A hagyomány említett liturgikus háttere az volt, hogy az egyház a középkorban
áldozócsütörtök napján, mise közben meg is jelenítette Jézus mennybemenetelét.
Krisztus-szobrot húztak a templom padlására. Ilyen a garamszentbenedeki apátságban
ránk is maradt.* Bizonyára még több is lappang.*
Közben szekvencia gyanánt az angyalok, azaz deákok kara párbeszédes formában
énekelt. A himnusz latin szövegét áldozócsütörtöki szentbeszédében Laskai
Ozsvát örökíti meg, de ismeri a régi zágrábi misekönyv is, amely tudvalevőleg
számos
archaikus magyar szertartási jellegzetességet őrzött meg egészen a jozefinizmusig.
Itt a Tímár Kálmántól gondozott szöveg eleje* következik:
Versus | Responsio |
1. Sursum sonet laudis melos Rex virtutem scandit caelos Coelesti potentia, |
Hoste nostro triumphato Et inferno spoliato Scandit cum victoria. |
2. Lauda coelum, et congaude Redemptori nostro plaude Jubilo laetitiae, |
Para thronos principales, Leva portas aeternales, Ut intret rex gloriae. |
3. Quis est iste gloriosus Sua forma speciosus Mira pulchritudine?… |
Hic est rerum procreator, Adae lapsus reparator Sua fortitudine… |
A franciskánus szereztetésű Érsekújvári-kódex* áldozócsütörtöki elmélkedése
himnuszunk szimbolikus értelmét fejtegeti: ez szentséges dicséretet mondja
és énekli az anyaszentegyház és minden híveknek gyülekezeti… Óh, te magas
mennyország és mennyei boldogság, vigadj és örülj az mi édes Megváltónknak
nagy édességes örvendetességet tévén. Óh te Úristennek méltóságos országa,
ékesítsed meg udvarodat, építsed föl te székeidet, avagy te tisztelendő karaidat.
Bocsássad le te öröktől fogva megszerzett kapuidat, nyissad ki te megékesült
ajtódat, mert íme bemégyen az nagy dicsőségnek királya nagy hatalmassággal,
nagy sokasággal és nagy győzedelemmel. Itt ez helyen megértsed, hogy nem
minden angyalok ismerték mi nemes Urunk Jézus Krisztust embersége szerént,
de csak azok, kiket ü istensége szerint akart szolgálnia, őhozzá jönnie.
Ezek valának külenb-külenb seregekkel, ővele mind az hű lelkekkel egyetemben.
Vala akkoron nagy rémölés és indulat Krisztus Jézusnak mennybemeneti koron
az szent angyalok kezett mennyeknek országában. Azért jöttek vala ő eleiben
az angyalok, hogy látnák és ismernék meg, ki légyen ez nagy dicsőségnek királya,
kit annak előtte soha nem láttak vala és kit soha ingyen hírrel sem hallottak
vala.
Azért mondják vala ez igéket az angyaloknak, kik valának az édes idvezítő Jézussal:
kicsoda e nagy dicsőséges, kinek személye nagy szépséges, nagy mondhatatlan
ékességgel, És az édes követek felelének, mondván: ez, ki minden állatoknak
teremtője, Ádám esésének és romlásának megépítője, ily nagy erős készülettel.
Meg ezt kérdék: kicsoda ez, kivel körülvétetött. Ezt kérdvén, az ő szent emberségét
látván, mire az nagy király felség befedeztetött. Ki nem szükségfedezettel
ezt mondá az Istenségnek drágalátos szépségéről, ki ő szent lelkével egyesültetett
vala. Az édes követek felelének mondván: ez az szép ruha és az drága fedél,
űneki kegyességes szent teste, fogadván asszonyunk Máriától, minden emberi
nem nélkül.
Meg ezt kérdék: mire, hogy ez drágalátos ruha megszakadozott, és mindenfelől
megfestetett, ha vérben mártották volna. Az édes követek felelének, mondván:
ezek az szentséges sebek, kiket szenvedvén hordoza. Ez az drágalátos szent
vér, ki őbelőle származék, meghalván emberi nemnek váltságáért.
Meg ezt kérdék: kicsoda ez ily nagy sokasággal, ily nagy fölséges és ünneplő
készülettel, mire jő el nagy sokságú készülettel vagyon megkörnyékezvén. Az
édes követek felelének mondván: ezek az megboldogult lelkek, pokolnak kénos
fogságával kiszabadulván, kik valának megtartatván és megfogatván az első szüléknek
vétkekért. Azért minden ájtatos lélek eszében vegye, mert ez okáért az édes
Jézus Krisztusnak ez szent mennybemenetinek napján minden mennyei karokban
való szent angyalok az szeplőtelen Szűztől született szép magzatnak mondnak
egyetemben dicséretet.
A szertartás részleteiről többet nem tudunk, de mindenesetre áldozatul követelte
a Tridentinummal életbelépő Missale Romanum tipizáló, illetőleg egyszerűsítő
szelleme.
Az eltűnt liturgikus hagyomány azonban a két évszázadon át számtalan kiadásban
megjelent Makula nélkül való Tükör épületes előadásában* még századunk elején
is él. Eszerint Urunk Jézus mennybe menetelének dicsőséges processziója így
történt:
Elsőben Szent Mihály elöl menvén, vévé a kereszt jelét, mint valami győzedelem
zászlóját, amely által meggyőzetett az ellenség. Őtet követték sok angyalok
trombitaharsogással, és más muzsikazengéssel. Azután a kilenc angyali karok,
mindenik énekelvén az ő Urának, Istenének dícséretét. Urunk Jézus előtt menének
némely angyalok, akik kínszenvedésének eszközeit vitték. Utoljára Urunk Jézus,
mint valami dícséretes vitéz, őket követé. És fényes fölhőben, mint valami
dicsőséges szekérben ült vala, kirül Szent Lukács emlékezik, mondván: és a
fölhő béfogá őtet szemek elől. Mert az a fölhő dicsőséges szekér módjára vala
formálva, és az angyalok nagy tisztelettel előtte mentek: mintha magok után
vonták volna. Azután menének a Szentatyák szép rendben és ékes öltözetben.
Kiket mint valami fejedelmeket késérték az angyalok, kinek-kinek az ő érdeme
szerént…
Óh Urunk Jézus csudálatos dicsőséges mennybe menetele! Micsoda nagy örömet
vallott az a szent teste és a Szentatyáknak lelkei, midőn az Hold, a Nap és
több plánéták föliben mentek, és az Istenséget világosan látták és egek forgásinak
minden cselekedetit megismerték. Sokan úgy vélekednek, hogy az angyalok az
égi csillagokat egy helyrül másikra hordozzák. Azért kétség kívül mindenik
angyala maga csillagát az ő Ura, Istene eleibe vivén, néki tiszteletet tett
véle…
Midőn a dicsőséges processzió a mennyei kapuhoz érkezett volna, aki világ
kezdetétől be volt zárva, és mindaddig azon senki bé nem ment, kétségkívül
Urunk Jézus
azt nagy pompával felnyitotta. Megállván ott a dicsőséges processzió, mindjárt
kezdének az angyali karok kiáltani: emeljétek föl fejedelmek a ti kapuitokat!
Emelkedjenek föl örökkévaló kapuk és a dicsőség Királyát fogadjátok bé. Ottan
mondá a Kerubin angyal, akiknek Isten parancsolta tüzes pallossal őrizni
a mennyország kapuját: kicsoda a dicsőség Királya? Felelének az angyali
karok:
az erős Úr a hadakozásban, a dücsőség Királya. Ezen kérdés és felelet három
ízben vala, míg az erős, hatalmas Úr fölkelvén az dicsőséges szekérbül a
szent keresztet kezében véné. Oly erősen megüti a mennyország kapuit, hogy
nemcsak
felnyíltak, hanem sarkokbul kiestek, és ottan mindnyájan nagy örvendetes
ének- és muzsikaszóval a mennyország kapuin bémentek…
Óh Uram Jézus Krisztus, aki szent kereszted ereje általa mennyország kapuit
felnyitottad, nyisd fől nékem is a te kínszenvedésed érdeme által akkor,
mikor bűnös lelkem az én testembül kiszakad, és e szarándokságbul fogadj
bé az örökkévaló
hazába.
A középkori áldozócsütörtök hazai liturgikus világából a paraszti sorban
bujdosó szakrális hagyomány még mást is megőrzött.
Annak emlékezetére, hogy Jézus tanítványait kivezette az Olajfák hegyére,
e napon mind a keleti, mind pedig a nyugati egyházban körmenetet tartottak.
Ennek
a megemlékezésen túl bizonyára könyörgő jellege is volt: a vetéstől akarták
távoltartani a rontás szellemét, illetőleg megnyerni vele a megnyílt ég különös
áldását. Nyilvánvalóan ezzel függ össze a Pruisz János váradi püspök Pontificaléjában
olvasható szentelmény: benedictio panis, quae diebus dominicis, vel in festo
ascensionis. Népi utóéletéről sajnos, nem tudunk.
A szokás a középkorban a kalocsai egyházmegyében is biztosan élt.* Miután
Szeged ekkoriban a kalocsai egyházmegyéhez tartozott, valószínű, hogy az
a szokás,
hogy áldozócsütörtökön az alsóvárosi gazdák zászlóval fölvonulva még a közelmúltban
is misét szolgáltattak, hogy Isten bő terméssel áldja meg őket, föltétlenül
középkori eredetű. Utána áldomást ültek.
Érd katolikus délszláv hívei a XVIII. században ezen a napon a szőlőhegyre
mentek.* Ercsiben a falut kerülték meg. Rokon hagyomány élt még a közelmúltban
is Hosszúhetény baranyai faluban: a hívek kereszt alatt mentek föl a Zengőhegy
tetejére, a Mária-képhez. Ez már a barokk Mária-kultusz fejleménye, a hagyomány
nyilván még középkori. Részleteiről sajnos, nem tudtunk meg semmit.
Még szintén középkori liturgikus hagyományból sarjadt Torockó (Rimetea) unitárius
magyar népének Orbán Balázstól* megörökített ünnepi szokása, hogy áldozócsütörtökön
föl szoktak menni a Székelytő tetejére, ahol egész nap és este örömtüzek
mellett vigadtak, és „ottlétük emlékére magas csóvákat szoktak feltűzni.”
A szokás
utólagos mondai magyarázatául úgy mesélik, hogy a hegyre vonulás a székelyeknek
a mongolokon nyert győzelmét hirdeti.
Nagy Miklós jegyezte, föl* azt a sajómenti Girincs faluban élő hagyományt,
hogy – miután Jézus a déli órákban ment föl a mennyekbe – déli harangszóra
százával sietnek vissza a templomba, hogy „e percben az Úr Jézust imádva,
mintegy utána küldjék legfontosabb kéréseiket az ég felé.” Úgy vélik ugyanis,
hogy
Jézus után a mennyország egy órára nyitva marad. Végül a dicsőséges olvasót
imádkozzák.
Székesfehérvár-Felsővároson, Esztergomban még ma is akadnak, akik a déli
harangszó hallatára az ég alatt, vagyis kint a szabadban mondják el az Úrangyalát.
Kérésüket
hitük szerint ilyenkor maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához.
Hercegkút német eredetű magyar falu. Öregek még emlékeznek a Himmelfahrt
hagyományára: a nép délután 1 órakor körmenettel, olvasót imádkozva, kiment
a határba a búzavetésekhez.
Innen templomi hálaadásra tértek vissza.*
Dusnok katolikus „rác” asszonyai nem körmenetben keresik föl a temetőt. Ki-ki
magában imádkozik, hogy halottjai Krisztus nyomán égbe jussanak.
A békéscsabai evangélikus szlovákság régebbi hagyománya szerint* áldozócsütörtökön
(stupeniá) a tanyán gazdálkodó fiatalok kocsira rakták a már városban élő
szülőket, hogy a határt, fejlődő termést ők is láthassák. A menyecske jó
ebédet készített
a számukra; majd délután visszavitték őket Csabára.
Sajátos módon Harta protestáns német asszonyai régebben áldozócsütörtökön
napkelte előtt mentek le vízért a Dunára. Megmosdottak benne, hogy egészségesek
legyenek.
Ebből a vízből orvosságul is eltettek. A most szedett orvosi füveket különösen
foganatosnak tartották.* Mindez nyilvánvalóan a megnyílt ég áldásával függ
össze.
Egy múlt századvégi, nem egészen szabatos följegyzés szerint, ha e napon
áldozásnál kiesik az ostya az ember szájából, akkor nemsokára meghal, és
pokolba jut.*
A hiedelem bizonyára összefügg az egyháznak azzal a régi rendelkezésével,
amely a hívek számára az évi egyszeri szentáldozás határidejéül áldozócsütörtököt
szabja meg. Ha ez utolsó alkalommal valaki nem méltó Krisztus testének befogadására
– mint a föntebbi esetben is – az bizonyára elkárhozik. Ebből sarjadt az
a
tréfás csengődi sentencia is, hogy áldozócsütörtökön gyónnak a lókötők, vagyis
akik e határnapig gyónásukat nem értek rá elvégezni, azok hitüket könnyen
veszik, haszontalan emberek.*
Szintén ide sorolható az a hódmezővásárhelyi hiedelem is, hogy áldozócsütörtökön
vérré válik a bor az emberben.* E laikussá vált képzet szerint is nagycsütörtök
misztériumát áldozócsütörtök pecsételi meg véglegesen.
Hevesaranyos palóc népe szerint* a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus
Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy
maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt: nem ment egészen vissza
a helyére.
Ságújfalu hasonló hagyománya szerint is a föld utánament a mennybe szálló
Krisztusnak. Amen szavára azonban megállott. Ebből lettek a hegyek, maga
a Karancshegy is.
Tetejére az angyalok építették a kápolnát.*
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap