Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Fehérvasárnap
Fehérvasárnap, Magyaregres református népének ajkán kishúsvét szorosan a
húsvét ünnepköréhez tartozik. Nevét (Quasi modo geniti infantes, dominica
in albis)
eredetileg onnan vette, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek ekkor
vetették le fehér ruhájukat.* Keresztszüleik ilyenkor föltétlenül megvendégelték
őket, utalással a királyi ember lakomaszerzéséről szóló evangéliumi példázatra
(Máté 22. 1-14.) is, az évfordulókon pedig ajándékokkal, elsősorban a húsvéti
eulógiával emlékeztették őket a nevezetes eseményre: a keresztség szentségében
való újjászütetésükre.
Később, amikor a katekumenátus megszűnt, és már az újszülötteket is megkeresztelték,
ezen a napon történt hazánkban – adatok híján tisztázhatatlan előzmények
és kezdeményezések után – a házasok, illetőleg a házasulandók között a
leendő
keresztkomáknak, keresztszülőknek kiszemelése. A magyarság körében, több
hagyományőrző tájunkon legújabb időkig élő komálás, komatálküldés, mátkálás
ennek az ókeresztény
liturgikus képzetkörnek laikussá vált maradványa, amely egyébként lényegében
ősrégi primitív szokásokban is gyökerezik. Innen a hahóti mátkavasárnap elnevezés.
Szinte minden népnél megtaláljuk, a Balkánon még napjainkban is a testvérré
fogadás különböző fokozatait és változatait.* Lényege az, hogy nem vérrokon
legények vagy leányok, vagy ritkábban legények és leányok különböző szertartások
közben – egymás véréből isznak, keresztényeknél együtt áldoznak – egész életükre
testvérül fogadják egymást.* Halálig ragaszkodnak egymáshoz, mindenben segítik
egymást, jobban mint édestestvérüket. Ez a szokás a kereszténységgel sem
szűnt meg. A lelki rokonság keresztszülék és keresztgyermekek, továbbá kereszttestvérek
között ennek a szublimációja, átlelkiesítése.
Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a falu valamelyik
alkalmas helyén, templomnál, haranglábnál, kocsmánál összejőve, az egykorúak
ezen szavakkal: komáll meg velem! vagy: koma, koma komállunk meg! továbbá:
mátka, mátka, mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk! – tojáscserére szólítják
föl egymást. A felszólított, ha a tojás tetszik neki, a komaságot elfogadja
és e szavakkal: mától fogva komák vagyunk – tojásaikat kicserélik. Többel
is lehet komálni.
A nagyobb lányok, a legtöbb helyen a hímestojást házhoz küldik, kiszemelt
leánytársuknak. Egy-két kisebb lány viszi el a tojásokat fehérbe öltözve,
a kisebbek koszorúval
a fejükön, koszorús, pántlikás bottal a kezükben. A mátkatálba egy üveg bort
és néhány tojást tesznek. Az üvegre perecet akasztanak. Ha ketten mennek,
rendszerint mindketten fogják a tányért és úgy viszik. A megtisztelt leány
a tojásokból
kettőt vesz el és egyet ad helyettük, vagy megfordítva. Ha ugyanannyit adnának
vissza, az nem volna mátkálás, hanem csak kicserélés.
Göcsej más vidékén régebben öt leány vitte el a mátkatálat és több lányhoz
is mentek. A kiszemelt mátkához e szavakkal léptek be: N. N. tiszteli, ha
megmátkálná a tojást! A tojások kiváltása után az illetők egymást kegyelmezik,
azaz magázzák
még a gyerekek is és mátka-, vagy komaasszony megszólítás járja még akkor
is, ha asszonykorukban nem is keresztelnének egymásnak gyermeket. A legények
a
komálásnak már nem tulajdonítanak akkora fontosságot, mint a leányok. Az
ily módon létrejött komaság neve: tikmony-, vagy tojáskoma.*
Somogyban, így Karádon a leányok ünnepi ruhába öltözve keresik föl azokat, akikkel komálni akarnak. Szép fehér tányérra tesznek egy palack bort, köréje egy-két hímestojást és perecet. A leány azután fehér kendővel letakarja és úgy viszi el kiszemelt komaasszonyának. Ilyenkor különböző mondókák kíséretében átnyújtják a tálat és összecsókolóznak. Ilyen mondóka:
Komatálat kaptam,
Föl is aranyoztam.
Koma küldi komának,
Koma váltsa magának!*
A napnak Ormánságban mátkázóvasárnap a neve.* Valamikor még a századforduló táján a nagylány vitte legkedvesebb lánypajtásának, leendő komaasszonyának az életreszóló mátkaság jegyét, a szép tarka keszkenyővel letakart mátkatálat. Kicsiny fanyélen keresztben álló gyufavastag bádogcső végébe ecsetformán selyemfonalat húztak. Ez volt a tojáshímező gica. Ezzel hímezték azokat a tojásokat, amelyek a komatálból kikandikáltak. Maga a lány festette őket: Karján többszörösen körültekert, cafrangos szélű, szödött pánk, sült-főtt perec. Ez is a Lány készítése volt. A tál közepén szép csokor pántlika, közte papírlap, ezzel a versikével:
Mátka, mátka, mátkázzunk,
Hónap délre komázzunk.
Ha éljünk, ha haljunk,
Mindig mátkák maradjunk.
Bement a lány a házba, megcsókolta a leendő mátkáját és átadta neki a mátkatálat.
Ha a lány a mátkaságot elfogadta, akkor visszacsókolta, elvette a tálat és
megköszönte. A következő évben már ő is viszonozta a tálküldést. Előfordult
azonban, hogy akkorra már komatál lett belőle.
A mátkázás megbecsülése volt az egész háznak. Sírig tartott és kedves volt
hallani, amikor öregasszonyok is mátkámozták egymást. A halott asszonyt mátkája
nyújtóztatta ki. Mint mondogatta ilyenkor: együtt estűdtünk, együtt vëradtunk,
vagyis este, reggel együtt voltunk valamikor.*
Drávaszentesen a napnak komica, kumica a neve:
Vásárosdombó új, farsangi menyecskéi fehérvasárnap menyasszonyi ruhájukban
szoktak a misére menni, a koszorút és fátyolt azonban már nem teszik föl.*
Somlóvásárhely leányai fehérvasárnap litánia után meg szokták kerülni a falut,
miközben erre az alkalomra szóló nótát daloltak: Járj, járj zöld ág… Ez nyilván
a húsvéti határjárás hagyományának sajátos helyi megnyilatkozása: szüzek hárítják
el a gonosz ártalmat a faluról.*
Gyöngyös városában a mátkatál küldéséből az eredeti indíték már teljesen kiveszett,
jellege szerint házassági puhatolódzássá lett és pünkösd napjára került át.
Múlt századvégi följegyzés* szerint a lányok kedvesüktől, a legények viszont
a lányoktól szoktak mátkatálat kapni. A legény lányt, a lány pedig legényt
kér föl rokonai közül. Ennek a kezébe ad egy palack bort, amelynek nyakán cérnára
fűzött orgonakoszorú van. Egy porcelán tányérban pedig pattogatott kukorica,
cukor, pirostojás, mézeskalács, dió és más olyan csemegék vannak, amelyek ékesítik
a tányért. Egy fehér kendőbe kalács van belekötve. A palackkal, tányérral és
kendővel az illető rokon odamegy, ahova küldik. Ha elfogadják a mátkatálat,
ez azt jelenti, hogy a küldő vonzalma szíves viszonzásra talál, amit azzal
is kifejezésre juttatnak, hogy most már a maga mátkatálát küldi cserébe. Az
el nem fogadás tehát visszautasítást jelent és mátkatálat másnak viszik.
Hasonló szokás a múlt század derekán Eger városában is pünkösdkor virágzott.*
A mátkálásra a barkó Szentsimon öregjei is emlékeznek. Az összemátkásodó lányok
ezentúl halálukig magázták és így szólították egymást: Mari mátkám, mátkámasszony.*
Kántorpoézisra valló versüknek már csak a legelejét tudták:
Szép fehérvasárnap a mi ünnepünk,
Töltse be örömmel a mi szívünk, lelkünk.*
A szokás még föltétlenül középkori liturgikus hagyományainkban gyökerezik,
hiszen megőrzött régiségként az elszigetelődött moldvai csángók körében is
él. Itt mátkaváltó vasárnap* a neve: „húsvét után egy hétre volt a mátkaváltó
vasárnap. Akkor két leány összeállott, ki csak úgy akart mind – az volt a szokás
– mátkát váltani. Akkor a két leány keresett egy keresztanyát magiknak. Akkor
a keresztanya a két leánynak összefogta a keziket: ha ezen a világon voltunk
barátok; virisórák (unokatestvérek), másik világon, meg ezen a világon es legyünk
mátkások. Akkor a keresztanya elvágta a keziket, azt mondta: az Isten adjon
szerencsét, szerencsés órában legyen!”
Gajcsána moldvai magyar faluban a szokásnak a vésároskodás, összevésároskodás
a neve. A szó nyilvánvalóan a román virisora, ver, verisoara átvétele. Két
lány vagy két legény mátkázó vasárnapján két pirostojást fog. Közben ezt mondják:
vére, vére; hótig vére, hótunk után testvér. Most csokkantanak. Amelyiké összetörik,
azt a tojást közösen megeszik: Ezután unokatestvérnek tekintik egymást.*
A moldvai Bákó és Román vidékén* tojást cserélve, leányok leányt, fiúk fiút
választanak mátkának. Ezután a lányok mátka, a fiúk, legények pedig koma névvel
illetik egymást. Ilyenkor „a leányok tesznek egy keresztanyát, a fiúk egy keresztapát.
Egy idősebb lány vagy legény.” A két mátka, illetőleg koma ezután „jobb kezébe
fogja a tojást, s a kicsid ujjikat összekapcsolják a jobb kezükhöz, a keresztanya
pedig gyertyát gyújt, és bal kezébe fogja a gyertyát, jobb kezivel pedig alulról
fölfelé elvágja, elválasztja kezeiket, s mondja: ezen a világon lejetek mátkások,
s a másvilágon lejetek testvérek. Vaj komások, a fiúnak. Aztán többet nem es
teggetik egymást; hanem kendezik.”
Az erdélyi románoknál a mátkálásnak keresztbarátság (fratie de cruce) a neve
és a húsvét utáni negyedik csütörtökön, Tódor napján ünneplik. A régi Alsófehér
románjai körében két férfi kenyér és só fölött ezt az esküt mondja el: testvéred
leszek halálig. Inkább válok meg a kenyértől és sótól, mind tőled. Ezzel a
két férfi „keresztbarát” lesz. Egymást frate, fertate megszólítással illetik.
A Küküllő mentén a lányok hasonlóképpen kötnek szövetséget. Nevük surata, vagy
ver, verisoara. Csak egy személlyel lehet ilyen barátságot kötni. Házasság
után már szövetség nem születhet. A kapcsolatnak csak a halál vet véget. Mikor
az egyiket temetik, a másik hajadonfővel tartozik a koporsót kísérni. Amíg
él, így emlegeti: volt egy kereszttestvérem, de nem volt szerencsém hozzá.
A keresztbarátok gyermekei között házasság nem jöhetett létre. Mindig jó egyetértésben
éltek, nem civakodtak, egymás titkait el nem árulták, jóban-rosszban összetartottak,
szinte két lélek egy testben.*
A hagyomány a muraközi vendek körében is él. A legények szövetkezését bratinstvo,
a lányokét sestrinje néven emlegetik. Fehérvasárnap a legények, lányok valamelyik
házba összejönnek. Hideg ételt, tojást, bort hoznak magukkal. Esznek, majd
tojást cserélnek egymással. Megfogadják, hogy egymást mindig szeretni és magázni
(postuvati) fogják.*
*
Agnus Dei, vagy röviden agnus névvel illetik azokat a viaszképeket, amelyeket
régebben a pápa fehérvasárnap a Santa Croce in Gerusalemme templomában a húsvéti
gyertya maradványaiból szentelt. Alakjuk hosszúkás, egyik felükön könyvön fekvő
bárány keresztes lobogóval. Feliratuk: Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi.
Alul a pápa neve, uralkodásának éve és a folyó év. A másik felükön valamelyik
szent, rendszerint Lőrinc és Damasus képe.*
Az Agnus Dei szentelménynek számít. Eredeti célzata szerint pogány szokást
helyettesít, illetőleg nemesít meg. A pogány rómaiak ugyanis illetlen képekkel
jelölt érmeket akasztottak gyermekeik nyakára a megigézések ellen. Az Agnus
Dei viselőjét a megváltás titkaira, a húsvéti Bárányra emlékezteti, továbbá
megóvja a kísértésektől, a lélek különböző ártalmaitól, a vihar, villámlás,
jégeső, tűzvész, járvány, árvíz csapásaitól. A nehézkeseket megkíméli a szerencsétlen
szüléstől, minden híveket pedig a hirtelen haláltól.
Az Agnus Dei hazánkban sem volt valamikor ismeretlen. Így megemlékeznek róla
a pannonhalmi főapátság régi leltárai.* Amikor Alamizsnás Szent János ereklyéit
a pozsonyi káptalannak átadták (1530), leltárt is készítettek. Ebben olvasható:
In vna pixide sunt agnus Dei. Item In vna catula lignea continetur similiter
Agnus Dei.*
A XVI. század végén a váradi jezsuita misszió ördögűzésre használta. Ugyanebben
az időben Fenes faluban egy gazdának kigyulladt a háza és már hatalmas lángok
nyaldosták. Az ott működő jezsuita atya tanácsára a gazda ilyen Agnus Dei-t
tartott a lángok fölé, és a tűz egyszeriben kialudt.*
A protestáns Magyari István természetesen már rosszallóan szól róla: illyen
emberi szerzés ez, hogy bizonyos napokon az pápa olajjal elegyített fehér viaszból
valami apró bárányképeket csinál. Azokat Istennek bárányának nevezi, az Szent
János ellen, ki az Krisztust mondja annak lenni. És azokról az képekről azt
tanítja a pápa, hogy ha ki nyakában viseli, tehát szintén úgy elmossa bűnét,
mint az Úr Krisztus vére. Hogy az villámlást elűzi, gyermekszülőket megtart,
és tűztől, víztől megoltalmaz. Melynél mi lehet ég alatt nagyobb káromlás?*
A barokk időkben több helyen oltárok, szobrok, hathatós díszeként is szerepel.
Pálffy Tamás Csanádi püspök több ilyen bárányt és olvasót küldött (1657) helytartójának,
a Szeged-alsóvárosi barátok gárgyánjának. Ezek sajnos, nem maradtak ránk. Az
1674. évi Canonica Visitatio szerint Nagyhőflány templomában négy Agnus Dei
volt.*
Apor Péter írja, hogy a kolozsvári jezsuita kollégium deákjai húshagyói vendégeskedés
alkalmával olvasót, szentképet, Agnus Dei-t kaptak a páterektől ajándékba.*
A pécsi jezsuita misszió hatására a XVIII. században elterjedt az Agnus Dei
nyakéremként való viselése egész Baranyában.*
Még manapság is láttunk belőlük a rozsnyai székesegyház, váci franciskánus
templom, továbbá Péliföldszentkereszt búcsújáró kápolnájának oltárain. Kultikus
célzatukról azonban már a papság sem tud: egyszerűen dísznek tekintik.
Az Agnus Dei foganatosságát a barokk Fasciculus Triplex így dicséri:
Balsamus, et Cera munda, cum chrismatis unda
Conficiunt agnum, quod munus do tibi magnum.
Fonte velut natum, per mystica sanctificatum,
Fulgura desursum depellit, et omne malignum.
Peccatum frangit, ut Christi sanguis, et angit.
Praegnans servatur, simul et partus liberatur.
Dona refert dignis: virtutem destruit ignis.
Portatur munde, de fluctibus erigit undae.
Középkori okleveleinkben föltűnik a fehérhétfő* is, vagyis a fehérvasárnapot
követő hétfő.
Sokfelé fehérvasárnap a gyermekek első szentáldozásának ünnepe. Hagyományvilága
kevéssé ismeretes. Szil rábaközi faluban az elsőáldozókkal szüleik, keresztszüleik
is együtt áldoznak.*
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
