Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Karácsony másnapja
István (dec. 26) az Egyház első vértanúja, akit úgy köveztek meg (Apostolok
Cselekedetei 6,7). Diákonus volt: az apostolok segítsége, a szegények gondviselője.
A győzelem jelével, pálmaággal, köntösében pedig kövekkel szokták ábrázolni.
Az ünnep szokottabb neve karácsony másnapja.
István vértanú tisztelete ereklyéinek föltalálásával (415) kezd bontakozni.
Testének megleletiről az Érdy-kódex* így emlékezik meg: vala Jeruzsálem tartományában
egy Lucianus nevű pap jámbor. Mikoron egy péntek napon ágyában fekűnék, állapék
meg előtte egy magas termetű, nagy szép vén ember, kinek vala vidám orcával
hosszú szakálla, szép fejér palástja, szép aranyos fontos keresztek fejében.
Lábabeli nadrága mind aranyas. Kezében szép aranyas vessző, kivel megütlentvén
őtet mondá: imáran nyilván megjelöntöm a mi temetésűnket, mert igen utálatos
helyen vannak. Menj el azért, mondjad meg Jeruzsálembeli János pispeknek, hogy
tisztöletesb helyre vigye a mi testünket. Mondá Lucianus: Uram, ki vagy? Felele:
én vagyok Gamáliel írástudó doktor, ki Pál apostolt feltartottam, és tanojtottam
az törvényre. Ez én társom kedég, ki velem vagyon, Szent István, kit irigységben
az hitetlen zsidó népek megkövezének, és én eltemetém ennen koporsómban. Az
harmadunk Nikadémus unokám, kit Péter és János apostolok megkeresztölének, és
sok háborúság, szenvedés után ennen házamnál múlék ki. Negyedik Abybas az én
fiam, ki húsz esztendős korában énvelem vevé fel a szent keresztséget, és holtig
szűzen marada meg. Azt megmondván Szent Gamáliel, elenyészék.
Lucialusnak Gamáliel még kétszer megjelenik, most már engedelmeskedik is a
törvénytudónak. Így tehát nagy tisztösséggel azért belvivék az testöket Jeruzsálemben,
és nagy isteni félelemmel tiszteletes helyre helyezteték. Ereklyéinek ezt a
föltalálását az Egyház augusztus 3-án külön is megünnepli. Egy szepességi eredetű
táblakép a Legenda Aurea nyomán ezt a jelenetet is ábrázolja.*
Jeruzsálemben egy gazdag konstantinápolyi polgár, Alexander és felesége Juliána
kápolnát rakat István tiszteletére. A férfi meghal és a szent diakonus mellé
temetik. Később az özvegy vissza akar térni hazájába és szeretné magával vinni
férje földi maradványait is. A püspök a kérést teljesíti, de az asszony tévedésből
István csontjait viszi magával. A tengeren a nekivadult ördögök nagy vihart
támasztanak, de István megfélemlíti őket. Megérkezvén Konstantinápolyba, ereklyéi
a róla elnevetett egyházban nagy tiszteletben részesülnek.
Rómában a Császár leányát ördög gyötri, aki elszólja magát, hogy rajta egyedül
Istvánnak van hatalma. A püspök a szent ereklyék fejében Lőrincét kéri cserébe.
Mikoron – folytatja a kódex – dicsőséges Szent Istvánnak szent testét Szent
Lőrinc mártír levitának koporsójához vitték volna, íme szerelmes atyámfiai,
csodálatus egyesség és tisztősség egymáshoz, mintha élő testben volnának, oly
nagy atyafiúsággal fogadák egymást. És levita Szent Lőrinc mártír az ő nyugovó
helyének felét engedé, hogy mellé férne levita Szent István protomartírnak,
mint szerelmes atyafiának. Az görögök kedég, kik Szent Lőrinc testéért jöttenek
vala Konstantinápolyból, akarván onnan elvinni, ottan holtelevenül mind lehullának.
A pápa könyörgésére térnek magukhoz.
Ez a római legendarészlet érteti meg velünk, hogy Istvánt és Lőrincet a középkorban
többször ábrázolják együttesen, így Csegöld (1494), Kassa (1440), Nagyekemező
(Prostea Mare 1480), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain.*
Később is: a szolnoki franciskánus templom Szent Antal oltárának őrálló barokk
szobrai. Őket látjuk Tamási barokk templomának homlokzatán is.
Az ünnep, illetőleg szent európai hagyományvilágát legújabban Matthias Zender*
és W. Hofman* foglalta össze. Rámutatnak arra, hogy István vértanú tisztelete
éppen ereklyéinek föltalálásával a mediterrán világban kezd először kibontakozni.
Templomok, városok védőszentjeként, vagy Mária és Péter mellett második patrónusként
Galliában különösen népszerű.
A kultusz legfontosabb középeurópai tűzhelye Passau: István a székesegyház
és egyházmegye védőszentje. Közvetlen hatását hirdeti a bécsi Stephansdom.
Tisztelete eljut hazánkba is, hiszen a X. században részben a passaui egyházmegye
missziós területe volt.
Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában
és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi
székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet
szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja,
Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta.
A név mindenképpen találó.* Legendai fogalmazásáról István király ünnepénél
szólunk.
Sajátságos, hogy az István-patrocinium a koraközépkorban legelőször és elsősorban
püspöki székvárosokban bukkan föl. A székesegyház általában a Megváltót, Máriát,
Pétert, a keresztelőkápolna Keresztelő Szent Jánost, a püspök magánkápolnája,
oratóriuma pedig István vértanút tiszteli védőszentül. Ez sokszor egyúttal
a székesegyházi főesperesnek, István hierarchiabeli örökösének székhelye. Ehhez
magyar részről hozzátehetjük, hogy Esztergomban a várfalak közelében, a Boldogasszony
tiszteletére szentelt későbbi székesegyház szomszédságában állott a szent diakónus
tiszteletére szentelt és már említett templom, amelyet még föltétlenül Géza
fejedelem építtetett.* Romjai megérték a XIX. századot. A hagyomány szerint
ebben keresztelték meg Szent Istvánt. A templom egyébként 1393-ban káptalani
egyházzá, prépostsággá lett.* Emlékezetét őrzi az 1856-ban fölszentelt mai
bazilika hajójának északi oldalkápolnája István vértanú tiszteletére.
Győr városának ősi soron István vértanú a védőszentje, címerében is egészen
napjainkig benne volt. Ez a patrocinium nyilván szintén közvetlenül összefügg
Passau kultikus kisugárzásával, illetőleg a protomártír tiszteletére szentelt
plébániatemplommal, amely a Váralján, a vármegyeház helyén már a XI. században
állott.* A templom a hódoltság alatt tönkrement, azonban a kultusz elevenségét,
hatalmas helyi múltját mutatja, hogy a győri székesegyház déli hajóját, amely
máig a plébániai istentisztelet céljait szolgálja, külön is István oltalmába
ajánlották. Ennek monumentális külső kifejezése a hajó Maulbertsch ihletéséből,
egyik tanítványától festett freskója is, amely István diákónussá szentelését
és a főtanács előtt való beszédét, maga az oltárkép pedig vértanúhalálát ábrázolja.
Ugyancsak a székesegyház őrzi a szent diákónus ereklyéjét is.* A Győrújvárosi
klasszicizáló templom főoltárán szobrát látjuk. Így az idők folyamán Győr bizonyult
a magyar kereszténység hőskorát idéző István-kultusz leghűségesebb örökösének.
Tudata azonban már az egyházmegyei papságban sem él.
A püspöki székváros és a szent vértanú szakrális-szimbolikus kapcsolatát tanúsítja
Gyulafehérvár ágostonrendi remete kolostora (1290),* a csanádi székesegyház
protomártír oltára,* továbbá Vetési Albert veszprémi püspök († 1486) remekbe
készült vörös misemondó ruhája is, amelyre a Szűzanya, Magdolna, Keresztelő
János és Pál apostol társaságában István alakja is rá van hímezve.* Megemlíthetjük,
hogy a közeli Sóly elenyészett protomártír-patrociniumat* a legkorábbiak közé
tartozik (1009) hazánkban.
Ismeretlen a Szent István vértanú tiszteletére szentelt somlóvásárhelyi plébániatemplom
alapításának időpontja. Aligha tévedünk azonban, ha még István király egyházszervező
tevékenységével, a főesperesi intézmény megteremtésével hozzuk kapcsolatba.
István-ereklyéje volt Csatár bencés apátsági templomának.*
Királyi alapítás és esztergomi joghatóság alá tartozott Váradhegyfok István
vértanúnak szentelt premontrei prépostsága (1130) is. Ez volt a rend legelső
hazai monostora. Istvánt nyilván állhatatosságáért, a jó ügyben való kitartásáért
választották patrónusnak, itteni példaképnek.
István vértanú oltalmába ajánlották Kő (Szerém) bencés apátságát (1198), Pok
premontrei prépostságát (1251)* is.
Szintén a protomártír tiszteletére szentelt kolostoruk és templomuk volt az
ágostonrendi remetéknek Budán, a Szombatkapu, vagyis a későbbi Bécsikapu szomszédságában.
1411-ben már virágzik. A patrociniumot nyilván Buda székvárosjellege is magyarázza,
A hódoltság után ismét megtelepedve Budán, 1707-ben a kultikus folytonosság
hangsúlyozására választják új templomuk védőszentjéül István vértanút, de társpatrónusul
most már István királyt is.* Barokk oltára van az Erzsébet-apácák budai templomának
sekrestyéjében.
István vértanú legrégibb ismert hazai ábrázolása a Szent Lászlótól alapított
somogyvári bencés apátság kőmaradványai között látható domborműtöredék,* amely
a XI. század végéről származik, és a protomártír megkövezését örökíti meg.
Ezt a jelenetet mutatja be egy három önálló alakból álló, népies ízű szoborcsoport
(1500) is,* amely Kassa vidékéről került a Szépművészeti Múzeumba. Faszobrait
őrzi még Busóc (Bušovce 1520), Dovalló (Dovalovo 1520), Határhely (Hraničné
1400), Káposztafalva (Hrabušice 1516), (Mošovce 1518), Necpál (Necpaly 1500?),
Szepestótfalu (Slovenská Ves 1500), Túrócrudnó (Rudno 1490).*
Szentünk középkori hazai tiszteletére emlékeztet még Kiszeben (Sabinov 1500)
és Lőcse (három képből álló sorozat) szárnyasoltárain föltűnő alakja is.* Megkövezését
Nagytótlak (Selo, XIV. század) falképén Rómer Flóris még látta.
István legmonumentálisabb hazai szentélyét, a későbarokk pápai plébániatemplomot
Eszterházy Károly egri püspök mint Pápa örökös ura emelte, Fellner Jakab tervei
szerint a szintén Istvánnak szentelt középkori templom (1467) helyén.*
A barokk nem aggályoskodott, amikor egy-egy régi templomtitulus megváltoztatásáról
volt szó. Éppen Eszterházy a Tridentinum modern tettvágytól égő szellemiségének
egyik legjellegzetesebb képviselője, szinte magyar megtestesülése volt.* Hogy
mégis ragaszkodott a régi pápai patrociniumhoz, arra a családi kegyeletnél
nyomósabb érzések is ösztönözték. Ezzel fejezte ki ugyanis nagyúri háláját
a római S. Stefano Rotondo iránt. Ismeretes, hogy ez az ókeresztény bazilika
sokáig nemzeti templomunk volt, és magyar pálosok éltek benne.* Később az a
Collegium Germanico-Hungaricum örökölte, amelyben Károly püspök a tanulmányait
végezte. Pappá is ebben a bazilikában szentelték (1748). Bár István vértanúnak
a főpásztorok, székesegyházak védőszentjeként való tisztelete az idők folyamán
elhalványodott, mégsem lehetetlen, hogy az egyéni áhítat mellett teljes tudatossággal
választotta újra a hagyományokban is járatos, Róma-hűségében pedig rettenthetetlen
Eszterházy ezt az archaikussá vált patrociniumot.
Károly püspök az új templom freskótémáinak kijelölésében gondol a Rotondo Freskóira
is. Ezekről vázlatokat készíttet. Maulbertsch festi meg 1781-1873 közölt István
diákopussá szentelésének és prédikációjának, továbbá zsinagóga elé hurcolásának
hatalmas freskóit. Emlékeztetünk arra, hogy ezt a témát a művész Győrött is
megörökítette. A főoltárkép megkövezési jelenete már nem az ő, hanem Maurer
alkotása.*
Egyébként természetes, de Eszterházyra is jellemző, hogy a templom ikonográfiája
– Istvánt nem számítva – teljesen a Tridentium világát tükrözi. A kor „divat”
szentjei jelennek meg a mellékoltárokon: József, a dinasztia egyik patrónusa,
Anna, Károly, a barokk főpásztor ideálja, az alapító védőszentje, továbbá a
nemrég szentté avatott Nepomuki János.
István vértanú a patrónusa a már említett, részben el is enyészett középkori
dedikációk mellett Lábd (1299), Szigetbecse (1342),* Tomaj (Badacsonytomaj
1344),* Szedikert (Záhradné, középkori), Hedri (Hendrihovce, középkori), Dománfalva
(Domanovce, középkori), Kisterenye (1399 exemptus), Sződi (1401),* továbbá
Kemenesmihályfa, Sarród, Miklósfalva (Nickelsdorf, 1798 kápolna), Lajtapordány
(Leitha-Prodersdorf 1641, később Mária-Magdolna),* Kürt (Ohrady), Nagysurány
(Šurany), Kisbágyon (1715), Paloznak (1750), Jászóújfalu (Novacany 1807), Krivány
(Kriviany), Nagykemence (Kamenica and Cirochau 1792), Agyagospatak (Hlinné
1860), Vichodna, Peceszentmárton (Sommartin 1838) templomainak is. Kupcse (Kupča
1863) templomát Moyzes István megyéspüspök építette névadójának tiszteletére.
István vértanút választotta mennyei pártfogójául a hajdúdorogi görögkatolikus
magyar egyházmegye (1912). A patrocinium igen találó, mert egyszerre emlékeztet
megszületésének kivételesen nehéz, hitvallói körülményeire, meg az első főpásztornak,
Miklóssy Istvánnak védőszentjére is.
A titulus megválasztását a barokk időkben már nyilvánvalóan nem a protomártír
kultuszhagyománya, hanem sokszor az építtető keresztneve szabta meg. A gyér
előfordulást az is magyarázza, hogy István vértanú szakrális tekintélyét hazánkban
mindinkább István király örökli. A szokottabb karácsony másnapja elnevezés
is arra utal, hogy a protomártír tisztelete kissé hátraszorul, elhomályosodik,
bár még máig ott él népünk tudatában is. Erre még visszatérünk.
Galgamácsán nem Aprószentek ünnepén, hanem már ezen a napon volt a legénybíró
megválasztása a múlt században.*
Hofmann fejtegetései szerint kultuszának teljességében az Egyház legelső vértanúja
eleinte a jó halál védőszentje volt. Tiszteletére sokfelé temetőkápolnát szentelnek.
Miután úgy kövezték meg, patrónusa lett a kőmíveseknek, kőfaragóknak, parittyázóknak
is. Mindezeknek hazai párhuzamairól nem tudunk.
Nem tudjuk már, hogy milyen megfontolásból tartott a debreceni szabócéh a középkor
végén minden harmad hétnek előfordulásában misét* István vértanúnak a Szent
András-templomban levő oltáránál. A barokk világban a protomártír volt a szegedi
szűrszabók patrónusa is: Lehetséges, hogy azért, mert a céhújítás, vagyis a
céhmester választása ezen a napon történt. Ez pedig misehallgatással, áldomásivással
járt együtt.
István vértanú kultusza a népi barokk jámborságban a karácsonyi áhítatformák
gazdagsága miatt háttérbe szorul. Csak a jászladányi Orosz István híres búcsúvezérnek
és énekköltőnek († 1922), aki a protomártírt tisztelte névadó patrónusának,
magánáhítatból sarjadt olvasószövegét tudjuk idézni:
3 szem és 3 tized, Hiszekegy, Dicsőség, Miatyánk. Üdvözlete: Üdvözlégy óh dicsőséges
Szent Istvánty mártély, ki a Jézus Krisztus kínszenvedése és halála után első
voltál, ki véredet ontád Jézusért. Agyonköveztettél, kövek zápora alatt adtad
ki szent lelkedet. Imádkozzál érettünk bűnösökért Szent István mártily, hogy
a mennyei boldogságba hozzád juthassunk, veled imádhassuk Jézus Krisztust mindörökké,
amen.
Nem világos Hofmann szerint sem, miért lett István a lovak védőszentje. Az
egyház nyilván céltudatosan helyezte ünnepét erre a napra, a téli napforduló
archaikus pogány vigadozásainak (Julfest), Wotan-kultuszának időpontjára. Eltűrte,
hogy e napon új hívei nagy áldomást (Stephans-Minne) üljenek*. Erről még szó
lesz magyar vonatkozásban is. Továbbá vizet, sót, magvakat, takarmányt szentelt,
lényegében tehát megáldotta, előkészítette a vegetációt. Megszentelte a lovakat,
és azt a szokást, hogy az emberek lakóhelyüket ezen a napon lovon megkerüljék,
körülfussák, mintegy körülzárják, és így az István érdemeiért megnyílt ég oltalmába
ajánlják.
Ez a határkerülő hagyomány régi hazánk nyugati részén, illetőleg a mai Burgenland
néhány német falujában él, amint Leopold Schmidt néprajzi atlasz-munkára épült
tanulmányából* kitűnik. A Stefanireiten, másként Beiglreiten ismeretes a hazai
Mosonszentpéter és Mosonszolnok, továbbá odaát Bánfalva (Apetlon), Illmitz,
Pomogy (Pamhagen) német és Alsóőr (Unterwart) magyar faluban. Mindenütt kora
reggel kilovagolnak a legények a határba, hogy a ló, jószág egészséges legyen
az új esztendőben. Ehhez még hozzátehetjük, hogy Mosonszentpéteren minden lovas
legény attól a lánytól, akinek udvarol, nagy kerek kalácsot (Beugel) kap. Ez
a ló nyakán függ verseny közben. Végül a vendéglőben áldomást isznak, a kalácsot
pedig ott nyomban megeszik.*
Schmidt bemutatja a szokás szórványosan élő osztrák párhuzamait is. Arra gyanakszik,
hogy újkori német telepesek hozták magukkal új hazájukba. Véleményünk szerint
elszigetelődött középkori hagyományról is szó lehet. Alsóőr mellett ugyanis
Vitnyéd répcemelléki magyar faluban a század elején még élt a lójáratás: István
hajnalán a gazda kivezette lovait és csikóit az istállóból. A falun kívül megjáratta,
megfuttatta őket. Némelyek a kocsiba is befogták és így kerülték meg a falut.
Megszólták, aki a szokást elmulasztotta: nem törődik a lovaival és ezért az
új esztendőben majd betegek lesznek.*
Schmidt értékes anyagához mi még Újszentiván hagyományát adjuk hozzá. A falu
német legényei István vértanú napján még századunk elején is lovon versenyeztek
az elsőségért. A játékossá vált határjáráshoz szerb legények is kedvet kaptak.
Az ünnep délutánján a fiatalság: lányok, legények szánkáztak a faluban és a
határban.
Különös módon nemcsak a németeknél és más, főleg északi népeknél, hanem hazánkban
is éltek, megfértek egymás mellett a ló oltalmára, orvoslására, megfelelő táplálására
irányuló liturgikus áldások és népies ráimádkozások, amelyek István vértanút
idézik. Ezek kölcsönösen ihlették is egymást. Az összefüggés azonban már nemcsak
nálunk, hanem Hofmann szerint európai vonatkozásban sem tisztázható teljesen.
A külföldi párhuzamokra, főleg a X. századból származó és egy trieri kéziratban
fennmaradt ráolvasásra (contra equorum aegritudinem) és a mindjárt sorra kerülő
regölés egyik archaikus mozzanatára csak utalva, hazánkban szinte egyidejűleg,
éspedig a XV. század végén tűnik föl a liturgikus szöveg és a népies ráolvasás,
amelyek azonban nyilván már kialakult párhuzamos, egymás mellett élő gyakorlatot
tükröznek.
Az esztergomi Obsequiale (1496) és Agendarius (1583) áldásának (benedictio
pabuli in festo Sancti Stephani prothomartyris)* pontos európai megfelelőit
a rendelkezésünkre álló szűkös források miatt nem sikerült megtalálnunk.* Szó
lehet hazai szertartási fejleményről is. Jogosult az a föltevés, hogy a Jézuska
ágya már bemutatott népi hagyományrendjét legalább részben ez az áldás is ihlette.
A Bagonyai Ráolvasások (1488)* latin bevezetése szerint a lófekély (ffekel
Equorum) elmúlik, ha Urunk kínszenvedésének emlékezetére öt Miatyánkot, a Szűzanya
hét fájdalmának tiszteletére pedig hét Üdvözlégyet elmondunk, majd pedig keresztet
vetve ezt az imádságot végezzük:
Uronk Krisztus felden ha jár vala,
Egy úton elmegyen vala,
Protomártir Szent Istvánt
Elél lelte vala.
Az szót mondta vala Uronk Krisztus:
Én szerető szentem
Szent István protomártir,
Ez út mellett láték
Egy veres pejlovat.
Ő berekésit és ő húsát
fekélyvar fogta.
Menj el, mondjad
Szent János evangélistának,
Hogy ez fekélyvar-fogotta
Veres pejló megtisztoljon.
Akképpen ment Jordán vize
Isten parancsolatja miatt:
Uronk Krisztus szileték,
Menden jót tén.
Hiszek Istennek,
Hogy ezt es jóvá teszi.
A liturgikus gyakorlat hazai virágzását közvetve az is mutatja, hogy Szkhárosi
Horvát András protestáns hitújító egyik verselményében (Az Ántikrisztus országa
ellen) más szentelmények között ezt is kipellengérezi:
Nagy sok misénket szent István elvötte,
A mi lovonkat szerencséssé tötte,
Itt papoknak sokszor kedvét tötte.*
A hazai szentelmény: sónak és istállónak, takarmánynak megáldása a magyar
egyház újkori liturgikus gyakorlatából ugyan kikophatott, de laikussá vált
örökségéhez annál szívósabban ragaszkodik mind mái napig a jószágtartó nép.
Így számos szlovák faluban zabot szórnak a lóra ezen a napon. A zab eredetileg
szentelmény volt.* Archaikus néphit szerint a só, továbbá a széna, szalma,
kukorica, zabszem – mint láttuk – a karácsonyi asztal alatt az angyali szózatra
megnyíló ég áldásában részesül, megszentelődik. Ezt azután helyenként más-más
napokon, de még a karácsony nyolcadában, esetleg a titokzatos tizenkét nap
(Zwölften) utolján, azaz vízkereszt hajnalán itt-ott az ételmaradékokkal együtt
meg etetik a jószágokkal. Csak néhány hagyományt említünk, illetőleg ismétlünk
meg:
A karácsonyi szalmát a szegedi nagytájon, újév napján, de Újkígyóson már István
vértanú ünnepén a jószággal éhomra etetik meg. Dombiratoson a karácsonyesti
szénából is csóvát kötnek és az istállóban a tehén jászla fölé kötik, hogy
a vészt távoltartsák a jószágtól. Csanádapácán a karácsonyi sóval etetik meg
újévkor, tehát a nyolcad végén, a jószágot.
Tápén az öregek még manapság is sóval – hajdanában nyilvánvalóan a szentelt
sóval – szokták meghinteni házépítéskor a fundamentomot. Vásárra menet az erszényükbe
tesznek egy csipet sót. Szeged-alsóvárosaik a vetőmagot hintik meg vele. Sót
is tesznek a Boldogasszony ágyába, vagyis a gyerekágyba.
A göcseji Gellénházán a marhának a karácsonyi sóból adnak, hogy föl ne fúvódjék.
Nagylengyel vidékén a világrajött kisborjút szórják meg vele, mai magyarázat
szerint azért, hogy az anyja tisztára nyalja. A beteg embert a karácsonyi sóval
füstölik meg.* Lesencenémeti faluban István vértanú hajnalán jószágait a gazda
a karácsonyi sóval eteti meg bent az istállóban.
Rábagyarmaton ezen a napon a marhát nem jó megitatni.* Az óvatosság föltétlenül
a középkori szentélmény csökevénye: a szentelt só utáni itatás nyilván kisebb
felfúvódással járt együtt.
Zagyvarékason a kisborjút mindjárt világrajötte után megsózzák. Utólagos magyarázatuk
szerint azért, hogy az anyja szeresse.*
Az aranyvíz sajátos áttétele, hogy Pölöskefőn most, István hajnalán merítenek
a kútból, mert – mint mondják – ilyenkor gyöngyözik a víz. Ebből az egész család
inni szokott.
Szintén István középkori ló-patronátusát idézi Csanádpalota hagyománya: az
ünnepen háromszor gyöngéden meghasítják a ló szájpadlását, hogy egészséges
legye.*
A példákat céltudatos, irányított gyűjtéssel bizonyára még bőségesen lehetne
gyarapítani.
Mint mondottuk, az Egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért
népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdő mulatságait, sőt kicsapongásait.
A Szent István áldása (Stephansminne) és különösen a Szent János áldása (poculum
Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral
akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás,
amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön,
István és János oltalma alatt szelídebbé váljon.
Szent István áldásának hazai nyoma nincs. Az elnépiesedett szokásból, meg a
külföldi liturgikus párhuzamokból azonban kétségtelenül kitűnik, hogy Szent
István áldása a hazai szakrális hagyományból sem hiányzott. Előttünk már csak
a profánná vált gyakorlat ismeretes. Bizonyosra vehető, hogy régi hazánk több
vidékén, főleg az erdélyi. reformátusságnál közkedvelt istvánköszöntés, istvánolás,
majd rákövetkező nap a jánosköszöntés, jánosolás középkori liturgikus hagyománynak,
a Szent István, illetőleg Szent János pohara néven emlegetett szentélménynek
teljesen elvilágiasodott, rekordációs gyakorlattal is kiegészült maradványa.
Már Martonfalvy György debreceni kálvinista professzor elitélően írja (1663):
Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba Szent István
és János napján a sok István és János teli pohara által… Miért nem hagytok
békét azoknak az innepi hosszú köszöntéseknek, mellyekben csak a Jéhovának
neve motskoltatik.*
A szokást itt alig kell részletezünk, a köszöntőket idéznünk, hiszen a liturgikus-szakrális
mozzanatok már évszázadok óta kihullottak belőle. A hangulat mégis megkövetelte,
hogy diákok, kántorok, iskolamesterek verses köszöntőivel tiszteljék meg az
Istvánokat, Jánosokat István vértanú, illetőleg János evangélista hajdani kultusza,
szentelt borral való eláldása nyomán. A szokásból természetesen nem hiányoznak
az évkezdő jókívánságok sem. Egy pusztaszeri rövid köszöntő:
Kinek ma föltetszett
Szép fényes csillaga,
Úgymint Szent Istvánnak
Holnap lesz a napja.
Kérjed Istenedet,
Terjessze ki karját,
Hogy bőven árassza
Az ő szent áldását.
Már minálunk a virágok
Szépen bimbóznak,
A mi árva vetéseink
Jóval biztatnak.
Élj, élj, élj sokáig,
Óh Szent István sokáig.
Istent tartsa, boldogítsa
Szent országába.
A szakrális és profán célzatok vidám ötvözete az a Búzáskocsárd erdélyi faluban
élő szokás, hogy István (majd János) hajnalán a legények kiviszik István,
illetőleg János nevezetű társukat a kapuba, ráhúzzák őket a sulykoló padra,
és vagy sulyokkal, vagy vesszővel végigvernek rajtuk. Ez az egészségvarázslat
voltaképpen az aprószenteki hagyomány körébe tartozik. Végül borral itatják
meg őket, hogy meggyógyuljanak. Ebben meg a szentelt bor elfeledett hagyománya
villan föl. Radnóton a kapuban már várakozó István vagy János nevű legényeket
barátaik felkapják és előre átemelik a kis- és nagykapu közötti garád fölött.*
Az újba forduló esztendő kozmikus élményéről akkor sem szabad megfeledkeznünk,
amikor a regölés leginkább István vértanú estéjéhez fűződő hagyományáról szólunk.
A téli napforduló óeurópai hagyományait és archaikus keleti hitvilágunkat egybeötvöző
szokása középkorban még nyilván országszerte ismeretes volt. Manapság voltaképpen
a hajdani gyepűvidékeken él, leginkább Dunántúl nyugati részén, főleg Zala
és Vas megyékben, nyomokban a Székelyföldön, sőt Moldvában is. Számtalan változatából
elöljáróban a legépebbnek látszók közül Hahót falu századfordulón följegyzett
regölését* választottuk ki:
Karácsony estétől újév napjáig három közönséges regös, egy bika és egy bikás
szokott regölni. A közönséges, regösök láncos bottal járnak, s vele éneklés
közben az ütemet erősen kiverik. A bika hosszúszőrű kifordított bundát ölt
magára, a nyakán pedig hosszú láncot visel. Amint bealkonyodik, a házról házra
való járást azonnal megkezdik. Mielőtt énekelni kezdenének, egyik regös az
ablakon át mindig megkérdi: szabad-e regőnyi? Ha azt mondják: szabad!, éneküket
kint az ajtó mögött mindnyájan elkezdik:
Ha beeresztenek,
Becsiszegünk-csoszogunk.
Nyírfa-kéreg a bocskorunk,
Hajdina-szál a nadrágunk.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nekünk az Úristen!
Megjöttek, megjöttek
Szent István szolgái,
Kinek füle, kinek
Lába el van fagyva.
Nyomjuk-e, vagy mondjuk?
Kelj föl, gazda, kelj föl,
Szállott Isten házadra
Sereged magával,
Terített asztallal,
Tele poharával.
Bár kietek bora
Krisztus vére volna,
A kietek kenyere
Krisztus teste volna,
A kietek asztala
Kis oltára volna,
A kietek ruhája
Misemondó-ruha.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nékünk az Úristen!
Adjon az Úristen
Ennek a gazdának
Egy hold földön
Száz kereszt búzát,
Száz kereszt rozsot,
Száz kereszt árpát.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nékünk az Úristen!
Adjon az Úristen
Ennek a gazdának
Száz darab juhot,
Melléje két kis ihászt,
Az egyik ihásznak
Szép arany furulyát,
A másák ihásznak
Arany hajtóbotot.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nékünk az Úristen!
Falu végén van egy erszény,
Abban vagyon ezer forint.
Fele szegény regölőké,
Fele a gazdáé.
Falu végén van egy szép lány,
Kinek neve Mári,
Falu végén egy szép legény,
Kinek neve Ferkó.
Hát te Ferkó mit viszel?
Viszi csiki csákánybotját.
Hát te Mári mit viszel?
Viszi Mári ágyruháját.
Isten meg ne mentse,
Kebelébe rejtse,
Összepödörítse,
Mint cica a farkát,
Még annál is jobban,
Mint kis róka farkát.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Az a nagy Úristen!
Most a bika, kit mindeddig a bikás láncos tart, beront a szobába, ott ugrál,
bömböl, a bikás pedig mindenütt nyomában. Ahol leányok vannak, mint pl. a
fonóban, ott a leányokat ijesztgeti s természetes, hogy nagy riadalom támad
köztük. A bikás folyton csitítgatja, de hasztalan. Künn a regösök ezalatt
tovább énekelnek:
Amitt keletkezik
Egy szép kerek pázsit,
Abban legelész egy
Csodafiúszarvas.
Csodafiúszarvasnak
Ezer ága-boga,
Misemondó gyertya
Gyújtatlan gyúlladjál,
Ojtatlan aludjál.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Az a nagy Úristen!
Ezzel a regölés, illetőleg az ének végetér. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus
– szavakkal mindnyájan bemennek a szobába, hol sót kérnek a bikának. Amit
kapnak, elveszik, megköszönik s szerencsés jóéjszakát kivánva, tovább mennek.
Kiválóan értékes még a bucsui és dozmati misztériumszerű szövegváltozat.*
A szokásban különböző eredetű, különböző korú és különböző célzatú elemek vegyülnek,
amelyekre nagyon röviden nekünk is utalnunk kell. A kutatás úttörője Sebestyén
Gyula volt, akinek páratlan szorgalommal végzett, bár imitt-amott romantikus
munkája feltárta a regölés magyar dokumentumait és összefüggéseinek tekintélyes
részét. Kimutatja, hogy a zajütésben és a regő rejtem-féle szavak ritmikus
ismétlésében a finnugor sámán varázslás csökevényét kell látnunk. Utal a szokásnak
a téli napfordulat ősi primitív ünnepével való kapcsolatára.*
A regölésnek egyik leglényegesebb mozzanata a különböző rendű jókívánságok
kifejezése. Láttuk, hogy a középkorban Jézus születése napjával, karácsonnyal
kezdődött az új esztendő. Az újévi jókívánságuk ma már puszta udvariassági
szólammá halványultak. A régiekben, primitív népi rétegekben azonban kisebb-nagyobb
mértékben él a szó mágikus erejébe vetett hit. A szóval kifejezett kívánság
egyúttal a teljesedést is jelenti, előkészíti. A regösök az eredeti felfogás
szerint tehát nem közönséges köszöntők, hanem varázslók is.
Sebestyén Gyula ez újévi jókívánságokat összekapcsolja a római évkezdő Calenda,
másként a még ismertetendő dies strenarum hagyományvilágával. Rómában ez a
nap a jókívánságok kifejezésének napja volt, amelyért ajándékot (strena) illett
adni. A szokás a római kolonizáció területén, tehát Pannóniában is elterjedt,
miközben helyi elemeket is fölszívott magába. Solymossy Sándor viszont a ma
is élő francia guillanneuf újévi házalószokást látja* benne, amelyet francia
szerzetesek honosítottak volna meg az Árpád-korban.
Trencsényi-Waldapfel Imre és Vargyas Lajos, a regölés óeurópai, illetőleg mediterrán
kapcsolataira,* Pais Dezső a reg szó eredetére és képzetkörére,* Fettich Nándor
a hagyomány régészeti és művészettörténeti vonatkozásaira,* Dömötör Tekla pedig
a csodaszarvas újabban fölismert párhuzamaira és összefüggéseire mutatott rá.*
Legújabban Szendrei Janka a Szent István szolgái westfáliai német párhuzamaira
bukkant (Stephansknechte).* Falvy Zoltán és Fettich Nándor a XII. század derekáról
származó Codex Albensis István vértanú ünnepénél közölt több állatrajzáról,
főleg a lóról és szarvasról úgy véli, hogy a regölésre emlékeztet. Sajnos,
a liturgikus szövegben nincs rá utalás, és így a kínálkozó föltevés még bővebb
igazolásra szorul.
A felsorolt sok kiváló részleteredmény, illetőleg vélekedés mindenesetre megérdemelné
a monografikus összegezést. Így is elárulja azonban a regölés sokrétűségét,
a pogány és románkori keresztény szakralizmus ötvöződését. Mi éppen erre az
összefüggésre mutatunk rá nagyobb nyomatékkal.
A regölésnek a középkori keresztény hitvilággal, így az Eustachius-legendával
való kapcsolatát legbehatóbban Solymossy Sándor és Berze Nagy János vizsgálta.*
Mint a szent ünnepénél (szept. 20.) is még szólunk róla, Placidus római főtiszt
vadászatra ment. Gyönyörű hímszarvas bukkant föl előtte, amelyet üldözőbe vett.
A szarvas egy dombtetőn hirtelen megállott és szemközt fordult a vadásszal.
Agancsai között Placidus tündöklő keresztet pillantott meg. A szarvas megszólalt:
ő Krisztus. Placidus erre megkeresztelkedett és a keresztségben az Eustachius
nevet kapta. Krisztusnak szarvasként való ábrázolása az őskeresztény ikonográfiában
és költői szimbolikában sűrűn előfordul.
Berze Nagy a regösénekben fönnmaradt szarvaslegenda lényegét így fogalmazza
meg: sebes folyóvíztől körülvett kerek zöld pázsiton szarvas legel. Veséjén
aranykeresztet, homlokán napot, oldalán holdat és csillagokat hord, ezerágú
szarván pedig maguktól gyulladó és elalvó misegyertyák vannak. A szarvas folyóvízen
átvezető ékes nagy úton mennyei seregével István magyar királyt keresi föl,
aki le akarja teríteni. Erre ez kijelenti, hogy ő nem vad, hanem Istennek hozzája
küldött követe, maga Jézus Krisztus, aki a pogány Istvánt új hazába, az új
hit világába, vezeti. Amint a dozmati változat mondja:
Noha kimennél uram, Szent István király
Vadászni, madarászni,
De ha nem találnál sem vadat, sem madarat,
Hanem csak találnál csudafiúszarvast,
Haj, regülejtem, regülejtem!
Ne siess, ne siess uram, Szent István király,
Az én halálomra,
Én sem vagyok vadlövő vadad,
Hanem én is vagyok az Atyaistentől
Hozzád követ,
Hej, regülejtem, regülejtem!
A király hajlékában az égi vendégek szent lakomát ülnek, mire István maga is
megkeresztelkedik. Krisztus a megtért fejedelem országát áldással halmozza
el, amire a regölők jókívánságai is emlékeztetnek.
Kardos Tibor a bucsui előadásnak három szép madár-epizódját: Péter apostolnak,
az Úristennek és Mihály arkangyalnak madárként való feltűnését szintén ősvallási
maradványként, illetőleg áttételként magyarázza.*
Az Egyház adaptációs törekvéseiből, a bencés térítés kiegyenlítő humanizmusából
következett, hogy a mitikus csodaszarvast, amely a magyarságnak új hazát mutatott
és amelyet nyilván gazdag orális, élőszavas mondakör tartott fönn, az Eustachius-legendával
ötvözte össze. A csodafiúszarvas, vagyis Jézus Krisztus az égi hazát nyitotta
meg előtte.
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
