Lámpások
Emberszemek, ti lángok a sötétben,
Kis tolvajlámpák és nagy fároszok,
Botorkálva az éjből örök éjbe
És dalt dúdolva, rátok gondolok.
Egy zöldes fényre, amely annyiszor vont
Borús mámorba tavasz-esteken,
Mint pillangót a tűzbe furcsa hóbort :
Lidércem lángja, nem gyúlsz már nekem.
És gondolok egy tiszta, kék világra,
Mely nefelejcsként mosolygott reám,
Apám szemére: áldott, régi lámpa,
Melytől kitárult száz gyermek Szezám !
És gondolok a hű anyai mécsre,
Mely virrasztott fölöttem éjeken
S a lázam leste aggón és remélve,
Ó, ez a fény volt glóriám nekem.
És gondolok sok lámpásra, mely orvul
Kacsintott rám és zsákutcákba csalt,
Sok gyűlölséges lángra, mely a bosszú
Olaján égett, sok dölyfös paraszt
Tekintetére, aki úri gőggel
Nézett le, mint valami idegent,
Engem, ki nyirkos és sötét ködökben
Világokat gyújtottam s hiteket.
Sebaj, elmúlnak egyszer arcaik,
Ők elalusznak gyorsan és örökre
S én tovább látom, lenn is, a rögökbe
Egünk örök, testvérlámpásait !
Lámpások – Először a Magyarság 1923 május 13.-ai számában jelent meg, majd a Testamentom (1925) kötetében (67-68.o.).
Azután a Szegedi Szemle 1929 május 18.-ai számában…
Gyalunk szobra a Tisza felé néz, a Várostól el… régi viták tárgya ez…
A talapzatán eggy verse áll, pedig égtájolva lehetne négy is ! Pl. a hátán az ÁPRILIS BOLONDJA …
E szobra talpára elférne akár a Lámpások is… világítva…
Lámpások…
Hallassuk hát Gyalunk verseit ! Sőt ! Láttassuk is Gyalunk verseit !
E költeménynek méltó helye lenne ma márványba vésve – de legalább kőbe, talán üvegbe öntve, éjeken át a vers soraival világítón – valahol
a Tisza szögén… Szögedön…
A Tisza partjára, vagy partmenti házfalára illik e kedves költemény !
A Költeményes Magyarország tervezetben ilyen verseket helyezünk ki, hogy honfitársaink szivébe ivódjon a Magyar Vers !
A Magyar Költészet…
