Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Bevezetés
A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásában: tavaszi újulásában
és őszi érettségében, nyári gazdagságában és téli álmában a napok mellett,
az esztendő a legkerekebb időbeli egység. Ezt a ritmikus váltakozást és
nyomában a vegetáció bontakozását a nap járása idézi elő, amely az ember
napi életét
és munkáját, a gazdasági élet alapvető feltételeit megszabja.
Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait
máig számontartja. A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez
igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság
és az európai
népek archaikus ünneplő hagyományaiból ötvöződött össze, egyben ráépült a
csillagászati, illetőleg gazdasági évre. Innen az európai népek jeles napjainak
szinte testvéri
hasonlósága. A népi, illetőleg tradicionális életérzés szerint a világ és
ember teremtmény, a Teremtőtől függ, aki ura a természetnek és életnek,
és így kultusz
illeti. Ez nemcsak az egyén esetleges, magányos imádságában ájtatosságaiban,
hanem főleg a közösség kötelező, liturgikus formáiban és gesztusaiban, az
ünneplő szokás és hagyomány társadalmi örökségében jut kifejezésre.
Ez a kultusz az esztendő folyamán „primitív” fokon mágikus kényszerítéssel,
az egyházi gyakorlatban és népi sarjadékaiban könyörgéssel, liturgikus szertartással,
áldással és szentélménnyel, olykor böjttel és penitenciával akarja az egyén,
család, közösség számára megnyerni az áldást, az életben való boldogulást,
főleg asszonynak, földnek, jószágnak termékenységét, bőségét, továbbá elhárítani
a természeti csapásokat, betegséget, késleltetni a halált.
A primitív pogány szakralizmust az Egyház tövestől nem tudván kiirtani –
bár türelmetlenebb szolgái ezt olykor kíméletlenül megkísérelték – alkalmazkodott
Mesterének tanításához, aki nem eltörölni, hanem betölteni jött a régi törvényt,
igazolni a prófétákat (Mt 5,17). Ezzel a türelemmel, olykor kényszerű belenyugvással
természetesen az archaikus világszemlélet fennmaradásához, továbbéléséhez
is
hozzájárult. Iparkodott a hagyomány kategóriáinak, emberi reflexeinek bibliai
szentesítést adni. Így rendelte egyebek között a téli napfordulat elragadtatott
pogány áldozati időszakának helyére a karácsonyt, az ősi tavaszi nagy ünnepek
helyére a húsvétot és pünkösdöt. A természet immanenciáját transcendens távlatokba
állította. A szellemek idézése helyett ajánlotta a szentek segítségül hívását,
névünnepüknek megülését.
Világos, hogy az Egyház kegyelmi és liturgikus rendszere új szokásoknak,
hagyományoknak, az ünneplés sajátos formavilágának lett forrása. Számos népszokásban.
emberi
gesztusban már nem is érezzük a szakrális ihletést, jelentést, pedig a lélektani
sugallat, illetőleg történeti folytonosság kétségtelen.
A liturgikus egyházi év nem egészen azonos a polgári évvel. Adventtel, tehát
nagyjából december elejével kezdődik és a következő decemberig tart. A középkorban
egyes országokban Gyümölcsoltó Boldogasszony volt az új esztendő első napja,
mert akkor történt az angyali üdvözlet, vagyis Jézus fogantatása, a megváltott
idő kezdete. Az Egyház más liturgikus évkezdetet is elismer. A keletieknél,
így a mi görögkatolikusainknál is szeptember 1-én kezdődik.* Föltűnő, hogy
nemcsak a parasztság, hanem olykor agnosztikus városlakók is az egyházi ünnepek
szerint (karácsony, húsvét, Szent György, Iván, Mihály) tájékozódnak az esztendő
napjai között. Ezt a szóhasználatot egy-egy kisebb-nagyobb társadalmi közösség
tudatában és beszédében a névnapok, búcsúk, vásárok, továbbá a mezei munka
jeles naphoz kötött időpontja is elősegíti.
Az egyházi év liturgikus-szimbolikus tanítás szerint visszatükrözi a bibliai
emberiség egész üdvösségtörténetét. Már a középkorban párhuzamba állította
az esztendő egyes részeit az emberiség életének nagy évével. Eszerint a bűnbeesett
emberiség Ádámtól Mózesig terjedő korának (tempus deviationis) a tél, éjszakai
sötétségének a Hetvenedvasárnaptól húsvétig terjedő időszak felel meg. Mózestól
Krisztusig a próféták kora, az emberiség hajnala és tavasza járt el. Erre
az egyházi évben az advent emlékeztet. A harmadik a kiengesztelődés ideje
(tempus
revocationis), vagyis a húsvét időszaka, tehát az az idő, amelyet a Megváltó
ezen a földön eltöltött. Ez volt az emberiség nyara vagy nappala. Az Úr mennybemenetelétől
a világ végéig tart a zarándoklás (tempus peregrinationis) az örök haza felé.
Ez a pünkösdi időszak, az ősz és az alkonyat hangulatával.*
Az egyházi év misztériumáról XII. Piusnak Mediator Dei et hominum kezdetű
liturgikus enciklikája (1947)* összefoglalóan ezt tanítja: „a liturgikus
év, amelyet az
Egyház áhítata tölt ki és kísér, nem puszta megjelenítése a múltnak, és nem
is csak egyszerű megemlékezés a régmúlt dolgokról. Sokkal inkább azt kell
mondanunk, hogy maga Krisztus az, aki az Egyházban ugyanúgy járja irgalmasságának
útjait,
mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén (ApCsel 10, 38), kegyességében
azt akarja, hogy az emberek lelkébe belevésődjék az ő élete és valamiképpen
ők is általa éljenek… Az Anyaszentegyház is azért esd az Úristenhez, hogy
az Úr Jézus életének elénk állított eseménye a mi lelkünket is minél inkább
hassa
át. Jézus behatásából és erejéből mibelénk is átáramlik az éltető erő, miként
a fából az ágakba, a Fejből a tagokba, és így lassacskán mi is eljuthatunk
olyan életkorra, melynek mértéke Krisztus teljessége (Ef 4, 13).
Az egyházi év folyamán nemcsak Jézus Krisztus életének titkait, hanem az
égi szentek ünnepét is megüljük… Hogy tudniillik közbenjárásukat kérjük,
kiknek
ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk … (Szent Bernát)
Valamennyi szent között különleges módon tiszteljük az istenszülő Szűz Máriát…
Szentebb a keruboknál és szeráfoknál és nagyobb a dicsősége minden égi szentnél,
mivel malaszttal teljes (Lukács 1, 28), és mivel ő az Isten anyja, aki nekünk
Megváltónkat e világra szülte. Ha tehát ő az irgalmasság anyja, életünk,
édességünk, reménységünk, akkor csak kiáltsunk hozzá sírva és zokogva e siralom
völgyéből…
Az egyházi évnek ezen az évről évre megismétlődő liturgikus útján keresztül…
járuljunk igaz szívvel, a hit teljességében, meghintve szívünket és megtisztítva
a rossz lelkiismerettől, és lemosva testünket tiszta vízzel, a Főpaphoz,
hogy ővele éljünk és érezzünk, és ővele behatoljunk a kárpit belsejéig …
(Zsid 6,
19; 10, 21, 22)”
