Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Nagyböjt
Nagyböjt, az Érdy-kódexben negyvenlőböjt, az egyházi évben hamvazószerdától
húsvétvasárnapig terjedő, Jézus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének
emlékezetére szentelt negyvennapos időszak, amelynek kisebb megnevezett egységei:
hetei, vasárnapjai, ünnepei is vannak. Középkori magyar nyelvhasználatban
gyökerező nevük máig él idősebb népünk ajkán.
A böjt, népnyelvi alakjában bűt szó megbecsülendő régiségünk, hiszen még
a magyar nyelv szakrális pogány rétegéből került át a keresztény szóhasználatba.*
A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret,
sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek
napjában. Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt
fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Mutatja
azonban azt is, hogy a nép vallásos életében is döntő a hagyományok kultusza.
A hivatalos enyhítések következtében már nem volna kötelezve a szigorú böjtre,
különleges kikötésekre, de apáinak jámbor élete megszentelte, és így ő is a
legújabb időkig megtartotta őket. Nálunk is akadtak még a múlt század végén
is faluk, illetőleg paraszti közösségek, amelyek a halat nem számítva, csak
növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral,
hanem olajjal főztek. Annyira mentek, hogy a böjtös eledelek számára több helyen,
még nem is régen, külön edényeket használtak. Kiszombor helyi hagyománya szerint
a nagyböjt péntekjein még főtt ételt sem ettek.
Ókeresztény regula szerint a húsfélék mellett lacticinium, keleti, görögkatolikus
szóhasználat szerint fehér eledel (tej, túró, vaj, sajt, tojás) sem kerülhetett
ilyenkor a hívek asztalára.
A XVII. században a böjt kérdésében nagy vita támadt a gyöngyösi franciskánusok
és jezsuiták között.* A barátok ragaszkodtak a régi tilalomhoz: abstinentia
a carne, ab ovis et lacticiniis, vagyis tartózkodni kell a hús, tojás és tejnemű
fogyasztásától. Ezzel szemben a jezsuiták szerint a nagyböjtben, de egyéb böjti
napokon is szabad tojást és tejfélét enni. A vita elfajult. A római Congregatio
de propaganda fide a barátok hagyományos értelmezését helyeselte, az ország
különleges helyzetére való tekintettel azonban mégis hozzájárult az enyhítéshez.
A folytonos könnyítések (tej, túró, vaj, tojás) ellenére is a parasztság a
múlt századnak szinte a végéig mégis csupán halat és olyan eledeleket fogyasztott,
amelyeket – mint a szegedi nép mondja – csak a harmat nevelt, tehát növényféléket.
Ezért mondogatják az enyhítéseket visszautasító öreg tápaiak: könnyű a bűt
túrún, kinyérőn, vagyis hiányzik belőle az önmegtagadás.
A nagyböjti penitenciának középkorias kemény fajtája volt a negyvenelés.* Aki
felfogadta magában, csak negyvenszer, azaz naponta csak egyszer evett naplemente
után a nagyböjt egész ideje alatt. A szécsényi barátok a múlt században már
küzdöttek a szokás ellen. Az ipolytarnóciak szerint* azt mondogatták, hogy
aki negyvenelés közben hal meg, elkárhozik, mert az Urat kísértette, hozzá
akart hasonló lenni.
Mindez még a régi kemény penitenciatartás nyoma. Az egyházi törvényből is –
írja* a jezsuita Taxonyi János – és a régi szentatyáknak írásaiból kitetszik,
mely nehéz penitenciákat szoktanak vala adni hajdan a halálos bűnökért. Mert
az idő alatt, amelyben a bűnös penitenciát tartott, nem vala néki szabad a
szentegyházba bémenni, hanem az ajtónál kellett állani, és ott az Istentől
irgalmasságot és kegyelmet kérni. A templomba menőknek pedig azon könyörögni,
hogy érette esedezzenek. Ezek fölött zsákba járni, fehér hamuval béhinteni,
haját elmetélni, lovaglástól, vendégségektől, húsételtől, boritaltól, fördéstől,
komédia- és játéklátástól meg kellett magát tartóztatnia mindaddig, valameddig
penitencia tartásának ideje el nem múlt. Ezenkívül minden héten bizonyos napokon
csak kenyérrel és vízzel tartozott böjtölni. Az Oltáriszentséget pedig nem
adják vala néki, hanem csak húsvétkor és halálos betegségében… A hamisan esküvő
negyven napig, a gyilkosok és a házasságrontók hét esztendeig, a káromkodók
pedig teljes életekben
penitenciát tartsanak.
Óh boldog Isten – sóhajt föl a páter – mint lészen nékünk dolgunk a másvilágon…
Ha most a lelkiatya penitenciatartójának sok szörnyű káromkodásiért, sok tisztátalan
mocskosságiért, sok paráznaságiért és szentségtörő házasságrontásiért egynéhány
napi böjtöt hágy, jaj mely nehéznek látszik néki ez a penitencia! Szegény gyóntatóatyának…
azt kell hallani, hogy igen kemény, igen komor, embertelen…
Az ország több vidékén hallottuk, hogy voltak, akik a házasélettől, dohányzástól
is megtartóztatták magukat, Nem nyiratkoztak, nem borotválkoztak. Ez utóbbi
fogadalmak nagyhétre, esetleg már csak nagypéntekre korlátozva, máig élnek.
A negyvenelést ismerte a szegedi, Kalocsa vidéki magyarság, mátrai palócság,
de a sokácok, bunyevácok is. A felsorolásból kitűnik, hogy jelesen azok a tájak,
amelyeket évszázadokon át a franciskánus obszerváncia pásztorolt.
Itt nem foglalkozhatunk bővebben a bármikor vállalható böjtölés, továbbá másnak
megszégyenítésére, halálba kívánására fogadott kiböjtölés, ráböjtölés, elböjtölés*
hagyományvilágával, néhány mozzanatra azonban mégis utalunk. Öregek szerint
a böjt különösen érdemszerző az Úr előtt. Ezért népünk a fogadalmait, imádságait,
olykor még babonás praktikáit is iparkodik böjttel is kedvessé tenni. Így asszonyok
közeli búcsújáróhelyekre éhnyálon, azaz étlen-szomjan szoktak elmenni, hogy
kéréseik ezzel még biztosabb meghallgatásra találjanak a csodatevő Szűzanya
előtt. Laskai Ozsvát mondja Szent Ambrusra hivatkozva, hogy a böjtölő ember
nyála megöli a kígyót: a gonoszt, amely száján behatolva próbálja az embert
hatalmába keríteni.* Ezért tulajdonít a szegedi néphit még a boszorkánypörökben
(1728), de meg manapság is az éhnyálnak, nyálnak gyógyító erőt. A hagyomány
evangéliumi ősképe: nyálával nyitja meg Jézus a süketnéma nyelvét (Mk 7, 33),
a vak látását (Jn 9, 6, 15). Erdélyből nyoma van, hogy – talán a keleti egyház
hatására
– esküdtek is a böjtre. 1665. Esküszöm az élő Istenre… Szűz Máriára, Tizenkét
apostolokra… és minden szent napokra és böjtökre, melyek úgy adják lelkem üdvösségét…*
Székesfehérvár-Felsővároson még napjainkban is szép számmal vannak, akik húshagyóvasárnaptól
húsvétig csak növényi eredetű, főzetlen táplálékot vesznek magukhoz. A füstölt
húst, szalonnát régebben a kemencébe rakták, a tívű-t a szájára borították
és betapasztották. Húsvétra bontották ki. Ezelőtt voltak, akik kanalukat erre
az időre a tisztaszobában a szentkép mögé dugták. Németbólyi mondás szerint
a gazdasszony az éléskamra kulcsát a kútba dobja és csak nagyszombaton halássza
ki belőle, vagyis jelképesen elzárja a családtagok elől.
Nyilván hajdani kultikus, de egyelőre tisztázatlan háttere van annak a jámbor
gyakorlatnak, hogy a szegedi, kalocsai tájon a hagyományőrző asszonynép között
sokan akadnak, akik a nagyböjt péntekjeit, különösen pedig a nagypénteket három,
esetleg hét szem búzán tartják meg. Emlegetik, hogy Patosfán némelyek még a
század elején is a nagyböjti szerdát, pénteket, szombatot három szem búzán
meg vízen böjtölték meg. Mint mondogatták, Jézus is így cselekedett a pusztában.
Megjegyezzük, hogy ismeretes legenda szerint minden búzaszemen pecsétként rajta
van Jézus ábrázata.
Az egész böjti hagyományrend korunk nagy gazdasági és társadalmi változásában,
világnézeti forrongásában gyorsan pusztul, és hovatovább a maga aszkétikus
erkölcsi szándékaiban a múlté lesz. Ezt a bomlást a folyton enyhülő egyházi
rendelkezések is nyomon követik, bár öregek keserű fejcsóválással fogadják
őket, és nem élnek velük.
Hamvazószerda, másképpen böjtfőszerda, böjtfogadószerda, bukovinai székelyek
ajkán hammazószerda, Székelyföldön még tréfásan fogöblítőszerda, szárazszerda,
Óbecsén is szárazszerda,* Szendrey Zsigmond felületesen odavetett adata szerint
aszalószerda, Hercegszántón, Dávodon tisztaszerda; a sokác, horvát čista sreda
átvétele, a nagyböjt kezdete, első napja. A szegedi eredetű Lányi-kódex (1520)
is böjtfogadó szerda néven emlegeti.*
E napon mise előtt van a templomban a múlt évi virágvasárnapi szentelt barkából
keletkezett hamu megszentelése, utána pedig a hamvazás.
A hamu a bűnbánat szimbóluma már az ószövetségben is. Az őskeresztények a töredelem
jeléül hamuval hintették meg magukat. A nyilvános bűnbánat ugyanis a nagyböjt
első napján, hamvazószerdán vette kezdetét. A nagy bűnösök mezítláb, zsákszerű
vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a püspököt, aki a templomba vezette
őket. Elmondták a hét bűnbánati zsoltárt, majd a püspök fejükre tette a kezét.
Megszórta őket hamuval, rájuk tette a ciliciumot, feladva a penitenciát és
meghintve őket szenteltvízzel, majd miként az Úr a paradicsomból Ádámot, kiutasította
őket a templomból. A nagyböjt egész idején többé a templomba nem mehettek,
csak az ajtóban állottak és a bemenő hívek imádságát kérték.
Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt.
A hívek közül azonban sokan csupa alázatosságból szintén meghintették magukat
hamuval. Szokásban volt az is, hogy a haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát
vették magukra és hamuval hintették meg magukat. A nyilvános vezeklés megszűntével,
a XIV. században a hamvazás szertartása, mint a nagyböjt kezdete, általánossá
lett.*
Hamvazószerda legrégibb hazai liturgiáját a Pray-kódex őrizte meg. Feltűnő
benne a exorcismus cineris, mely az európai liturgikus hagyományban ritkán
bukkan föl, és így hazai jellegzetességnek számíthat.
Szintén a Pray-kódexből tudjuk, hogy bencés közösségeinknek Cluny példájára
a szertartás után a templomot övező temetőben, hajdani nevén cinteremben mezítláb
körmenetük volt.*
Az 1500-ból való Baptismale Strigoniense szerint* ezen a napon szentelték a
zarándokok botját és tarisznyáját, akik voltaképpen szintén vezeklő útra készültek.
Idéztük már azt a követi jelentést, melyet I. Ferdinándnak írtak a fényes portáról:
a török szerint a keresztények az év bizonyos részébe megtébolyodnak. Most
itt folytatjuk: csak miután valami csodálatos erejű port (szentelt hamut) hintenek
a fejükre, akkor térnek józan eszükhöz.*
Népünk a hamvazást többfelé szentelménynek tekinti. Tudomásunk szerint Algyő,
Maroslele, Kiskunmajsa, Jászladány, Apátfalva (Csongrád) idősebb népe úgy tartja,
hogy aki hamvazkodik, annak nem fáj a feje. Előfordul, hogy a templomból hazatérők
összedörzsölik homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon
a fejük. A tápai anya hazaérkezve, kisgyermekei homlokára dörgöli a homlokán
maradt hamut. A kölesdi gyerek markában a keresztapjának, keresztanyjának hamut
visz. Rászórja ruhájukra. Ajándékot kap érte.*
Ha Klézse moldvai faluban nem jött el a pap hamvazni, akkor a hívek tavalyi
pimpóból, vagyis virágvasárnapi barkából maguk égettek hamut. Ujjukkal belenyúltak
és úgy vetettek homlokukra keresztet. A szintén moldvai Pusztina faluban a
templomi hamvazásról hazajövet az asszonyok meghamvazták a tányért, tálat,
kanalat és csak utána fogtak munkához.*
Apátfalván, Szajánban régebben szokás volt az is, hogy férfiak jártak házról
házra és egyikük hamvazott. Fáradságukért jutalom járt. Tévedés volna azonban
itt csak az egyházi szertartás kicsúfolására, paródiájára gondolni. A népiessé
vált szokás bizonyára a régi török időkbeli licenciátus-hagyományban gyökeredzik,
amikor egyes szertartásokat laikusok végeztek. A szokás az egyházi hamvazás
újjászületésével párhuzamosan, lappangó gyakorlatként megmaradt, a szakrális
színezet azonban elhomályosodott benne.
A rábaközi Szil faluban lapáton hamut vittek a kocsmába és rászórták azokra
a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. Tréfás-komolyan
mondogatták nekik: porból lettél, porrá leszel!*
Az udvarhelyi székelység szerint a hamvazószerdán született gyerek halála után
nem rothad el. Az akkor vágott fa sem. Így tartják a zágoniak is.*
Dány öregei régebben nem gyújtottak tüzet ezen a napon. A kiszombori gazdasszony
valamikor az egész házat hamuval hintette meg, hogy a bűn, baj, kár elkerülje
a családot.
A húshagyói vendégeskedés után Szihalom hevesi faluban az a szokás járta, hogy
a hívek hamvazószerdán kenyeret, nyers ételféleségeket vittek a templomba.
Szentelés után a pap a szegény között osztotta szét.
Pusztakovácsi katolikusai a megmaradt farsangi ételeket a református családoknak
ajándékozták*
A hamvazószerda és nagyböjt első vasárnapja közötti pár napnak Pölöskefőn húshagyóhét,
általában azonban csonkahét,* így a csütörtöknek is csonkacsütörtök, Székelyföldön
kövércsütörtök, zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, tobzódócsütörtök, Székesfehérvárott
is torkoscsütörtök, a nyugati Kethelyen kisfarsang* a neve. Ilyenkor még megették
a farsangi ételmaradékot, hogy kárba ne vesszen. Mecsér szigetközi faluban
a szegényeknek adják. Azután itt is szigorúan megtartották a nagyböjtöt. Sajátságos,
hogy az ország egyes vidékein ezt a csütörtököt is kövércsütörtök névvel illetik.
Az azonosítás, illetőleg eltolódás nyilvánvalóan másodlagos, hiszen szokáskészlete
ezeken a helyeken is az eredeti: jól kell enni.
Csíkménaságon kövércsütörtökön még szintén elfogyasztják a húshagyókedden megmaradt
finom eledeleket, majd a böjti tilalom ellenére táncra perdülnek. Eljárják
a zsidóvecsernye nevezetű táncot. Hogy pedig Isten angyalait igazi székely
furfanggal megtévesszék, tánc közben románosan kieresztik az ingüket, a kalapot
vagy sapkát a fejükön hagyják. Így az a látszat, hogy ők nem katolikus magyarok,
hanem románok, akiknek nagyböjtje később kezdődik. A zsidóvecsernye szó is
tréfás megtévesztésre való.*
A franciskánus jámborságtól ihletett közösségek régebben, öregasszonyok itt-ott
még manapság is végezni szokták a nagyböjt péntekjeire rendelt, de Szent X.
Piustól már eltörölt officiumokat, zsolozsmákat is, amelyek a kínszenvedés
egy-egy eszközéről szólnak.*
Az első péntek zsolozsmája: Krisztus Urunk töviskoronája. A másodiké: Krisztus
Urunk lándzsája és szögei. A harmadiké: Krisztus Urunk szent leple. A negyediké:
Krisztus Urunk szentséges sebei. Az ötödik már jobban ismert: a Szűzanya hét
fájdalmának napja, szokottabb nevén fájdalmaspéntek. Olvasók és litániák, ponyván
élő imádságok és énekek, középkori misekönyveinkben pedig miseszövegek mutatják
hajdani népszerűségüket, virágzó kultuszukat.*
Említettük, hogy a hamvazószerda és nagyböjt első vasárnapja között van a csonkahét,
Sümegen semmihét. Csütörtökjének hajdani kolozsvári neve böjtfőcsütörtök (1572).*
Péntekjének XVII. századi kalendáriumban felbukkanó neve böjtelőpéntek. Magának
a vasárnapnak (Invocabit) csonkavasárnap, a Döbrentei-kódexben böjt elő vasárnap
a neve. A régi tömör vármegye rimaszombati börtönkápolnájának jellemző titulusa
tentatio Domini a diabolo, és így csonkavasárnap a búcsúnapja.
A vasárnap hagyományos evangéliuma (Mt 4,1-11) csakugyan az Úrnak a sátántól
való megkísértéséről és a gonosz megszégyenítéséről szól. Kísértések idején
a töredelmes keresztény lélek is számíthat a zsoltáros ígéretre: angyalainak
parancsolt felőled, tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kőbe ne üssed lábadat
(90. zsoltár, 11).
Ennek örömére Franciaországban,* Tirolban, és még más német tartományokban*
is fáklyát szoktak égetni, tüzet gyújtani (féte des brandons, Funkenfeuer).
Ez nyilvánvalóan a téltemetésnek egyik formája, amely a liturgiával is kapcsolatot
talált.
A szokás itt-ott hazánkban is feltűnik. Valószínű, hogy a XVIII. században
bevándorolt németek hozták magukkal. Csonkavasárnapot a szatmári, részben mór
elmagyarosodott népsziget Funkensonntag néven tartja számon. Az itteni német
legények fahasábokat szoktak égetni a szántóföldön. Régebben földíszített kocsin
szalmát és fakeresztet vittek ki a mezőre. Imádkoztak, majd alkonyatkor a legidősebb
lány szentelt gyertyával gyújtotta meg.*
A szokást a szatmári Kaplony (Capleni) német eredetű magyar népe sajbózás néven
emlegeti. Csonkavasárnap előtti napon a falu legelőjén nádból kunyhófélét építenek.
Eléje lócát vagy széket állítanak. A falu legényei 15-20 sajbóval, azaz araszos
átmérőjű fakarikával és a sajbóhajításhoz szükséges 3-4 darab méteres bottal
kimennek a kunyhóhoz, ahol már ott találják a leányokat, akik a kunyhót körüljárva
énekelnek, majd letérdelve imádkoznak. Az imádság után az egyik leány szenteltgyertyát
gyújt és azzal meggyújtja a kunyhó belsejét, mire a legények sajbójukat a botra
fűzve megtüzesítik. Mikor a sajbók már tüzesek, az egyik legény a lócára helyezett
deszka mellé áll, sajbóját feje fölött forgatja, közben ezt kiáltja: sajbó,
sajbó, kié ez a sajbó? Felelet: ez a sajbó a Szűz Máriáé és Szent Józsefé –
ezzel sajbóját odacsapja ferdén a deszkához úgy, hogy a sajbó a bottól elválva
elröpül és tűzvonalat ír le. Mikor az első legény sajbóját már elhajította,
elhajíthatja a többi is. Mindegyik a sajbójára egy-egy szent nevét
kiáltja ki. Amikor ezt már mindannyian elvégezték, akkor a falubeliekről elnevezett
sajbókat röpítik el. Így megy ez, amíg a tűz ki nem ég. Ha elalszik, a leányok
és legények sorba állanak, együtt eléneklik az Ámbár vétettem… kezdetű egyházi
éneket, amelynek végeztével csöndben hazamennek.*
Nagyböjt első vasárnapját a hajósi németség Scheibensonntag néven emlegeti.
Régebben a legények, lányok kimentek a szabadba, ahol tüzet gyújtottak, és
csicsókát, krumplit sütöttek benne, majd amikor megsültek, a legények nyársra
tűzték, és hajigálták, miközben ezt mondogatták:
Scheiblein, Scheiblein weh, weh, weh,
Es geht ein Scheiblein auf die Höh',
Wem soll das Scheiblein gehören:
Dem Hansl und der Resel.
A nevén szólított lány tartozott a vele együtt emlegetett legénynek kalácsot
(Krapfen) adni, amely ezen a napon minden háznál sült.* Számos hazai német
faluban, így Várgesztesen, Vértessomlón sütöttek ezen a napon különleges
kalácsot, fánkot (Brandkrapfen), hogy a búza majd ne üszkösödjék mag.* Hőgyészen
Pretzlsonntag a neve, mert perecet szoktak sütni.
A vasárnapot a baranyai Feked,* Hímesháza, Babarc, Cikó németjei Hutzelsonntag
néven emlegetik. Régebben szalmával átkötözött kereket (Hagelrad, Halräder)
hajtottak a hegyre, ott meggyújtották, majd leeresztették a faluba. Úgy vélték,
hogy ez a szertartás majd megvédi az új termést a természeti csapásoktól. Este
a legények és fiúgyermekek (Hutzeljungen) jókívánságokat hangoztatva járták
be a falut. Ezért megvendégelték őket.
A játékot a nógrádverőcei német és magyar fiatalság a múlt században egyformán
kedvelte,* a szakrális képzetek azonban itt már kihullottak belőle: „Tavasz
kezdetén, de leginkább böjti vasárnapok estvéin a fiatalság a faluhoz közeleső
magaslatokon tűzet rak, és abba száraz tölgy-, de leginkább bükkfából készült
kis karikákat – ők sajba néven emlegetik –, melyek középen lyukkal vannak ellátva,
tüzesít. Midőn már egészen lángol, egy pálcára szúrja és egy, a földre fektetett
deszkadarabon csúsztatva, ezen felkiáltással: sajba, sajba, kié legyen ez a
sajba? Kálmán Katié vagy Magyar Annáé? Többnyire kedvese nevét említve, a légbe
dobja… Ezen mulatságot leginkább német helyeken gyakorolják. Verőcére meglátszik,
midőn a két dunántúli bogdányi fiatalság szórja a tüzes karikákat…”
A nagyböjt következő, második hete, illetőleg vasárnapja (Reminiscere) a Döbrentei-kódexben
böjt másod vasárnap, Telegdi Miklósnál, továbbá Bujákon nevetlenvasárnap. Tápén
guzsahét, guzsavasárnap, Szakmáron guzsolóhét, guzsolóvasárnap, Hangonyban
vitérhét, vitérvasárnap, Győr vidékén torkoshét, illetőleg torkosvasárnap,*
Kresznerics szerint világoshét, mert ennek vasárnapján az evangéliumi szakasz
Urunk színeváltozásáról szól.
A harmadik (Oculi), a Döbrentei-kódexben böjt harmad vasárnap Telegdi Miklósnál
böjtközépvasárnap, egy XVII. századi evangélium-magyarázatban szemek vasárnapja.
Szinnyei Merse Pál egyik koratavaszi tájat ábrázoló képének az Oculi nevet
adta. A hajdani deákos műveltségű úri vadászok a vasárnapot az ez idő tájt
kezdődő szalonkales miatt tartották számon.
Érdemes ehhez azokat a rigmusokat idézni, amelyeket a vadászok a böjti vasárnapokhoz
(Schnepfensonntage) fűznek. Egy Zirc vidéki félnépi magyar regula szerint Reminiscere:
keresni gyere! Oculi: itt vannak ni! Laetare: sok szalonka jár-e? Judica: rosszkor
jár. Palmarum: nincs vásár. Quasimodo vasárnapján ül szalonka a tojásán.*
Német változata kedvező időjárás esetén:
Reminiscere, auf Schnepfensuche geh,
Oculi, da kommen sie,
Laetare, das ist das Wahre,
Judica, sind sie auch noch da:
Palmarum, Trallarum!
Ha pedig rossz az idő:
Reminiscere, noch Eis und Schnee,
Oculi, sind sie nicht hie,
Laetare, nicht einmal rare,
Judica, noch keine da,
Palmarum, Trallarum!
Quasimodogeniti, halt,
Jáger halt, jetzt brüten sie!*
A görögkatolikus liturgia szerint most van a kereszthódoló vasárnap, evangéliuma
(Márk 8,34,35) nyomán: aki engem akar követni, vegye föl keresztjét. A liturgikus
ének: a Te kereszted előtt leborulunk Urunk és a Te szent feltámadásodat
dicsőítjük.
A hét és vasárnap nevei Tápén nevetlenhét, nevetlenvasárnap, Bujákon fehérvasárnap,
Győr vidékén búzahét, Kunszigeten buzsahét, Rábagyarmaton guzsahét,* Erdélyben
böjtközép, böjtközépszerda (1557, 1600),* a kalocsai tájon, Szakmóron fébűthét,
fébűtvasárnap.
A rákövetkező szerda lőcsei kalendáriumbeli neve böjtközépnap, Hahóton kántorhét,
Kresznericsnél böjt dereka. Öreg kalocsaiak félböjtszerda néven emlegetik és
szigorúan megböjtölik.* Horvát-szlovén neve is hasonló: sredopostna. A hétnek
a középkori egyházi latinságban hebdomada mediana, a napnak pedig nyilván evangéliumának
a verse miatt: ha pedig vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik (Máté
15, 14) coecus natus volt a neve.*
A nap hagyományvilága elevenen él az eleki németség körében. Neve Mitte in
der Fasten. Itt ellenkezőleg: a szigorú böjt erre a napra kissé fölenged és
a télkihordás egyes mozzanataival is összeszövődött.* Schram Ferenc rövid,
de jelentős utalásából* tudjuk, hogy a Rákóczi-birtokok több helységében ezen
a szerdán (in medio Quadragesimae) akár a lakosok adóba, akár a mészárosok
árendába aranyozott szarvú ökröt szolgáltattak a földesúrnak. A terminus talán
a beuf de la mi-caréme hajdani hagyományvilágával egyezik.
Nyilvánvalóan ugyanerről a böjti szokásról sarjad, de a nagypéntekhez, a közvetlen
húsvéti készülődéshez tapad a hajdani kecskeméti bikahajsza. „Szigorúan tartott
nagyböjt korlátozta a mészárszéki húsfogyasztást. Hogy tehát a székállók hosszú
fogat csináljanak a fogyasztóközönségnek húsvétra, az újfönt meg-megeredő szarvasmarha-vágást
ünnepélyességgel szokták bevezetni. Hízott bikát szalagoztak föl nagypénteken,
a szarvát megaranyozták és legényeik vérebek kíséretében vitték a városon kívül
álló vágóhídra.”*
A negyedik (Laetare) Tápén, Szakmáron, északi csángóknál* sükethét, süketvasárnap,
a Winkler-kódexben még süketpéntek is, Hollókőn csíkvasárnap, Győr vidékén
guzsahét. Kresznericsnél guzsáshét, Mezőföldön guzsapéntek,* a Döbrentei-kódex
szerint guzsalyütővasárnap, Telegdi Miklósnál, napjainkban is Bujákon guzsalyvasárnap.
Erdélyben (1560) böjtközépvasárnap.* A régiségben még vigadozóvasárnap (1635),
másként rózsavasárnap (1635). Az elnevezést az magyarázza, hogy a pápa aranyrózsát
szokott szentelni, amelyet előkelő és jámbor világi személyiségeknek küld ajándékba.*
Aranyrózsát kapott Nagy Lajos felesége VI. Kelementől, Erzsébet királyné pedig
XIII. Leótól.
A guzsaly megnevezés nyilvánvalóan az asszonyi szövés-fonás befejezését jelenti.
Tavaszodik, kezdődik a mezei munka. Mihálygergei jellemző hagyomány szerint
guzsalyvasárnap hosszú metélt tésztát kell enni, hogy majd vékonyszálú legyen
az új kender.*
Az ünnep német neve Sommertag, amely a tavaszvárásra, melegedő időre utal.
Régebben Kelet-Németországban e napon hurcolták ki a telet jelképező bábot
(Todaustragen) a városból, majd elégették.*
Ennek – tudomásunk szerint – egyetlen hazai, éspedig nyilván az ősi szülőföldről
hozott erdélyi szász nyoma,* hogy Brassó városában egy szalmabábot cifrán felöltöztettek,
s sárga fátyollal bekötve, vitték a Szentmártonhegyre, ahol egész nap táncoltak
a feltűzött báb körül. Este levetkőztették, és sajátságos temetési dallam éneklése
mellett gödörbe temették. A szokást 1714-ben tiltotta be a brassai tanács.
Minthogy a hagyomány tájanként és népenként az Egyháznak más-más tavaszi ünnepéhez
kapcsolódik, jónak láttuk, hogy a mi szokásainkat a virágvasárnapi kiszejárásnál
együttesen méltassuk.
Az ötödik (Judica): általában és ismerten feketehét, feketevasárnap. Szlovákul:
smrtna, cerna (nedelja). Rá következik a feketehétfő. A megnevezés Melich odavetett
megjegyzése szerint német eredetű. A Lányi-kódex szerint ez a sükethét, süketvasárnap,*
előtte süketpéntek, a muraközi horvát nyelvjárásban is gluha, vagyis süket
(vasárnap).* Somogyi Elek szerint* kereszthét, keresztvasárnap (dominica de
passione).
Liturgikus hagyomány, hogy feketevasárnaptól a feltámadási szertartásig a templomi
feszületeket, továbbá a főoltár képét violaszín lepellel eltakarják. Egyes
kutatók szerint ez a nap evangéliumával függ össze: Jézus azonban eltűnt és
kiment a templomból (János 8, 59). A lepel (Hungertuch) a középkorban sokszor
egyúttal szegények bibliája is volt, mert sorjában vagy Jézus egész életét,
vagy pedig kínszenvedésének állomásait festették rá.*
A böjti lepel nálunk sem volt ismeretlen, de fennmaradt figurális emlékről
sajnos, nem tudunk, följegyzéssel is kevéssel dicsekedhetünk. A magyar középkorban
a mennyezetről, a triumphus gerendájáról csüngött le és teljesen eltakarta
a szentélyt, illetőleg a miséző papot a hívek szeme elől. A délnémet jámborságra
mutat a soproni Szent György-templom leltári adata (1534): in der ladt der
Syben Schmertzen zuegehörig zehen slayr vund ain vbersylberte tafl.* Az 1727.
évi canonica visitatio jegyez föl Ecseg palóc faluban: pro quo altari est tempore
quadragesimae cortina mysteria passionis repraesentans.* Ismereteink szerint
ez a Hungertuch egyetlen magyar nyelvterületen való előfordulása.
A vasárnap nevéből érthető, hogy régebben a falusi asszony- és lánynép az ország
számos vidékén fekete gyászba öltözve ment a templomba, Püspökbogád, Hajdúszoboszló
és bizonyára még más helységek katolikus családjaiban odahaza a szentképeket
is fekete kendővel, ruhával takarták le, amint a templomi oltárokon látták.
Székesfehérvári gazdák feketehéten nem dolgoznak a szőlőben.*
Szarvas és Endrőd szlovákból magyarosodott katolikus népének töredékes köszöntői*
nyilvánvalóan még az egykori felvidéki szülőföld teljesebb hagyományának emlékezetét
őrzik. Az endrődi gyerekek házról házra járva, kosarakból zöld búzát szórtak
a küszöbre. Tojást kaptak érte ajándékba.
A szlovákiai falusi nép körében a virágvasárnapnál később még méltatandó kiszejárás,
szlovákul morena, marmarienna már feketevasárnap (smrtna nedela) sorrakerül.
Csak egy jellegzetes árvai mozzanatra utalunk: Turdossin (Turdošin) faluban
a bábot istentisztelet alatt a templomban végigviszik. Onnan egyenesen a folyóhoz
mennek vele, és beledobják a vízbe.*
Hatodik (Palmarum): közismerten és már az Érdy-kódexben virághét,* virágvasárnap.
A régiségben virágcsütörtök,* a Veszprémi-kódexben, a szegedi népnyelvben pedig,
de elvétve más tájakon is virágszombat. Az ünnepről a nagyhét kezdeteként szólunk.
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
