Szöged
Alsóváros, jámborváros, paprikaváros
Kogutowicz Károly a szegedi egyetem nemzetközi hírű professzora a várost igen
találóan egy olyan asztallaphoz hasonlította, amelyből élesen kidomborodik
a Palánk (Belváros), Felső-, valamint Alsóváros. Ezeket a szigeteket a Tisza
nem tudta elönteni, e három önálló településből keletkezett Szeged. A város
ősi magjait állóvizek választották el egymástól, felszínüket vízfolyások
tagolták. Az alsóvárosi templom szomszédságában 1879-ig egy hatalmas kiterjedésű
tó vagy csöpörke terült el, ahol a legenda szerint a török idők alatt a kegykép
rejtőzött. Amíg a vízállást fel nem töltötték és ki nem osztották házhelyeknek,
addig a búcsúsok a lábukat a megszentelődött vízben mosták meg a templomba
lépés előtt. A királyi vár és a Palánk a sókereskedelem központja, hosszú
időn keresztül Csongrád vármegye székhelye volt. Fölsőváros vagy ahogyan
az oklevelek említik Felszeged illetve Felsősziget folyóparti fekvésénél
fogva gyorsan bekapcsolódott a vízi szállításba, a városrész hajósok, halászok,
kereskedők
otthonává vált.
Alsóváros egykori nevén Alszeged kialakulásának fontos dokumentuma az az 1359-ből
származó oklevél, amely a helyi polgárok földvásárlásáról tanúskodik. A ferences
barátok itt építették fel kolostorukat, majd templomukat, amelyek később a
városrész központi helyét jelölték ki. A hódoltság idején Alsóváros lakossága
döntő többségében magyar maradt, a török és a bevándorolt délszláv lakosság
a várban illetve a Palánkban telepedett le. A városrész népe hagyományaihoz,
parasztpolgári életmódjához, vallásához egészen a közelmúltig hűen ragaszkodott.
Innen eredeztethető többek között a jámborváros elnevezés is, amely a lakosság
ájtatosságára utal. A paprika elsősorban Alsóvároshoz kapcsolódott, népessége
a dohánytermesztésre alapozva fejlesztette világhírűvé e sajátos növénykultúrát,
amely biztos megélhetést nyújtott a helyi családok számára. A településrészt
kertek (Bánomkertök, Topolya, Feneketlen, Hattyas, Tompa stb.) övezték, amelyekben
a szőlő és a gyümölcs mellett a kerti vetemény is megtermett. Az 1879-es árvíz
előtt Alsóvárost három kapun keresztül lehetett megközelíteni. A Vám tér tájékát
a Pétörváradi vagy Szabadkai kapu néven emlegették, a Középkapu a pusztákra,
a Tompai pedig Gyálarétre illetve az öreg Tisza felé vezetett. A városrész
lakóinak a száma 1776-78 tájékán 7-8000 között mozgott, a Balla Antal féle
térképen bejegyzett családnevek közül (511) 182 már az 1522-es tizedjegyzékben
is felbukkan, ami a népesség egy részének helyben maradásáról, folytonosságáról
árulkodik. Érdemes szó szerint is idézni néhányat a jellegzetesebbek közül:
Ábrahám, Babarczi, Bite, Börcsök, Kispéter, Kószó, Nacsa. Nagypál, Ónozó, Vecsernyés.
Alsóváros szapora lakossága fontos szerepet játszott a Temesköz és a Délvidék
újranépesítésében, telepesrajokat bocsájtott ki, amelyek szívós munkával tették
ismét termővé a török hódoltság alatt parlagon maradt földeket.
A múltban jórészt földműveléssel foglalkozó népesség falusias jellegű lakókörnyezetet
alakított ki magának a századok folyamán, amely jelentős változásokon ment
keresztül az elmúlt évtizedek alatt. Az alsóvárosi utcákra jellemző napsugaras
oromzatú épületek egyre inkább eltűnőben vannak, ma már csak utolsó hírmondóikkal
találkozhatunk. A parasztpolgári ízlést tükröző lakóházak helyére új társasházak
épülnek, melyek lakóközösségeikkel nemcsak a városrész népességét gyarapítják,
hanem fokozatosan fellazítják a településrész zárt világát.
Mód László
