Épített értékeink
A szegedi belváros arculatának csonkítása nem a III. Honvéd Huszárezred hősi emlékművének áthelyezésével kezdődne, a folyamat az 1960-as évek óta tart, az utóbbi években pedig felgyorsult - állítja Kiss István okleveles építészmérnök, településrendező, a Csongrád Megyei Építészkamara elnökségi tagja. Ahogy azt az elmúlt héten ígértük, az ezredfordulón a belváros szabályozási tervét készítő szakember összefoglaló dolgozatát két részben tárjuk olvasóink elé.
Kedves könyvem Apró Ferenc albuma a régi szegedi képeslapokról, de a bevezetőjében van egy bosszantó tévedés. Ott, ahol azon meditál a szerző, miért olyan „hamvasak, hangulatot sugárzók", harmonikusak ezek a százéves képek (lásd fent).
Ezt a szépséget Hemmert Jánossal „társtettességben" a szerző a korabeli fényképezőgépeknek tulajdonította. Hát ez a tévedés! Úgy tűnik, ők azt hitték, hogy ha az akkor lefotózott épületek ma is megvannak, akkor nem változott semmi. Tévedtek. Elég egymás mellé tenni a fenti kép helyszínéről egy-egy régi és mai fotót.
Aki megnézi ezt a képpárt, láthatja, hogy a régi szegedi fotók szépségének
a „titka" az, hogy harmonikusan megformált városképet mutatnak be. Olyan helyeket, ahol
magukat az utcák-tereket, azok felszínét, az utcakép alkatrészeit és azok elrendezését,
valamint a parkokat avatott kezek az utcákat-tereket körülhatároló épületekkel
harmóniában alakították ki.
A második képen is megvan Magyar Ede kiváló műve, az Ungár-Mayer ház - csak
éppen sokkal méltatlanabb, sivárabb környezetben, mint eredetileg, az összhatás
is sokkal silányabb.
Ami Szeged egykor páratlan szépségű belvárosával történt, a növényeknél degradációnak
hívják, magyarul elkorcsosulásnak. A természetben a degradáció többnyire „magától" jön
létre, de a városokban azt avatatlan kezek - hanyagságból? kulturálatlanságból?
pökhendiségből? vagy csak egyszerűen tehetségtelenségből? - mesterségesen állítják
elő.
A Belváros képét a modernizmusra hivatkozva kezdték el „továbbfejleszteni",
azaz elkorcsosítani. Ez a hivatkozás ostobaság! Az Athéni Chartáról a mezei
modernisták akkortájt sokat beszéltek, de láthatóan nem ismerték. A militánsan
modernista kiáltvány ugyanis tartalmaz két nagyon fontos pontot:
„65. Az építészet művészi alkotásait, egyes épületeket és azok csoportjait
meg kell védeni a lerombolástól.
66. Azok legyenek az épületek megőrzésére szánt területek, amelyek egy korábbi
kor kultúráját jelenítik meg és megtartásuk a köz érdeke".
Tehát még a dogmatikus-modern Charta is
egységes, keletkezése korának kultúráját megjelenítő művészi alkotásnak tekintette
a megőrzésre méltó történeti városrészeket. Ebből minden értelmes ember le
tudja vonni azt a következtetést, hogy a mi esetünkben a történeti belvárosunkban
az az érték, ami kialakulása idején létrejött, körülbelül 100 éve, nem pedig
annak dilettáns „korszerűsítése".
Ezt a kellő tehetség és építészeti műveltség híján a belvárosban „szorgoskodók" akkor
sem értették és ma sem értik.
Az első felvonás: a Kádár-korszak
Vegyük példának az Aradi vértanúk tere degradációját! A tér harmincas években
kapta meg végső formáját, de megőrizte az árvíz után kialakult eklektikus
karakterét.
A
szépen tagolt téren a burkolt felületek és finoman, alacsony korlátokkal lehatárolt
zöld felületek (parterre-ek) kirajzolják a Belváros struktúráját: a Kárász
- Kelemen - Oskola utcák „sugárút"-hármasát. Ez a kirajzolt struktúra az utcák-terek hálózatának szerves részévé
tette a teret, a résznek megvolt a helye az egészben. A teret kialakító épületek
is „éltek" a térben, az épületek és a tér felszínének építészeti kialakítása harmóniában
volt.
Ez a harmónia megmaradt a hatvanas évekig. A tér fizikailag tűrhető állapotban
volt, elég lett volna a tér lényegét nem érintő közlekedési rekonstrukció.
Azonban amikor a Kádár-korszakban már értékrombolásra is akadt pénz, utasították
a tervezővállalatot, tervezzen ehelyett a „burzsoá dekadencia" helyett
valami „modernat". Az ilyen „munkára" pedig ebben a talán tudatosan felhígított szakmában is mindig akadnak jelentkezők…
És
lett az egykor harmonikus térből egy zűrzavaros környezet "építészeti" szlöm, ma is az.
Ócskavastelepre küldték a finom művű korlátokat, összezagyválták a növényfelületeket
a burkoltakkal, gödröt csináltak a TTK előtt csak azért, hogy legyen (ugye
apukám, telik nekünk erre is?), felszedték a körút melletti járdát, mert az
nem „modern" (azóta
is tapossák a sarat az emberek a körút mellett) stb., stb.
A tér még megmaradt értékes épületei pedig nemcsak az áruház térre fenékkel
forduló épületétől és a mögötte tornyosuló irdatlan háztól szenvednek, hanem
elsősorban attól balkáni szutyoktól, amivé „modernizálták" az
egykor elegáns teret. Ezt a dzsumbujt tovább „gazdagítja" a jó ízlés netovábbja, a WC-büfé. Ez a városimázs fogadja a Hősök kapuján a
Belvárosba érkezőt. Szép.
Na de kijutott más „közterületeknek" is
a gondoskodásból, a „korszerűségből", elég, ha a parkból gaztengerré degradált Dugonics térre gondolunk:
Az
összehasonlításokból úgy vélem, minden elfogulatlan szemlélő beláthatja, hogy
a Kádár-érában szétvert közterek és a körülöttük álló épületek együtt olyan
egységes műalkotások voltak, amiket a közterek szétverése nagyon csúnyán megcsonkított.
Hogy ez a pusztítás szándékos volt, és nem a véletlen műve, azt az is valószínűsíti,
hogy a tereket szétbarkácsoltató hatalom ezzel egyidejűleg a város jegyzékbe
vett műemlékeit is szorgalmasan romboltatta. (Csak az idézett képek közelebbi
környezetében négyet.)
Hallottam már azt a kérdést is, hogy „na és hol voltak akkor az építészek?" A
kérdés jogos, de ezt az ötvenes évek óta folyó túlképzéssel a tehetséget, építészeti
kultúrát és erkölcsi tartást illetően már iszonyatosan heterogénné tett szakma
sem meri kitárgyalni.
Akik nem voltak ebből a szempontból olyan szerencsések, mint én, és többnyire
jóhiszeműen társtettesek voltak a pusztításban, ha erre kerül a szó - emberileg
érthető módon - csak mentegetik a menthetetlent, rosszabb esetben egykori tetteik
foglyaiként cselekszenek. Ami pedig még szomorúbb, a fiatalok többnyire nem
is értik a kérdést.
Emiatt aztán Szeged városukat féltő polgárai mindannyiunkat leprásnak tartanak.
Pedig ez nem így van, és ezen a megosztottságon csak a pusztítók nevetnek a
markukba. Ez a hely sajnos nem elegendő arra, hogy a társtettesség hátteréről
kifejtsem a véleményemet, amiről legalább vitatkozni lehetne. Talán egyszer
erre is sor kerülhet…
Vége az I. résznek
Kiss István építész
forrás: www.szegedma.hu
