Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Húshagyó
Húshagyó, régiesen húshagyat, szerte Vasban, Zalában húsajó, huszjó, húshajó,
hushajó, hadifalviak ajkán húsagyó, húsagyat, északi csángókén húshagyás,*
tréfás székely szóval csonthagyat, másként farsangháromnapok, háromnapok,
farsang farka, Várgesztes, Vértessomló német népének ajkán heilige drei Faschingstag,
Nagymányokon* viszont heilige Fasching: a farsangi időszak három utolsó napja.
Vigiliája a Lányi-kódex szerint a húshagyószombat. Lehetséges, hogy a szó
a népnyelvben még ma is él, bár tudomásunk szerint nem jegyezték föl.
Első nap tehát, a húshagyóvasárnap, másként farsangvasárnap, az egyházi nyelvben
ötvenedvasárnap (Quinquagesima), a Lányi-kódexben hathagyóvasárnap, a Döbrentei
kódexben kilencben hagyó harmad vasárnap.* A szakkutatás egyébként eddig még
nem tudta a kilencbenhagyó, héthagyó; hathagyó összetételeket megmagyarázni.
Középkori okleveleink keltezésében miséje lépcsőimádságának kezdő szavai nyomán
Esto mihi-vasárnap.
A népnyelvben más megnevezésekkel is találkozunk.
A moldvai, diósfalusi csángóknál piroskavasárnap a neve, mert az ünnepre különleges
kalács, a piroska sült, amelynek kultikus jellegét – utalva a kövércsütörtök
moldvai hagyományaira – ez az archaikus népszigetünk máig megőrizte. A vendég
ugyanis így köszönte meg, amikor evett belőle: Iszten fizessze és Iszten juttassza
magukért is, amikor meghalnak.*
A Székelyföldön, Csíkban csonthagyóvasárnap, sonkahagyóvasárnap, ha pedig farsangon
esküdött újpár van a háznál: vővasárnap néven emlegetik. A szót Somogyban is
így ismerik.*
A Zoborvidéken sardóvasárnap a neve: a legények sardóznak, vagyis szerencsét,
bőséget mennek kívánni.*
Görögkatolikusoknál ez a vajhagyóvasárnap.
A hétfőnek húshagyóhétfő, farsanghétfő, a régi Erdélyben, Kolozsvárott böjtelőhétfő,*
a kedd pedig húshagyókedd, az északi csángók ajkán húshagyási kedd,* általánosan
még farsangkedd a neve. Nagyváty baranyai faluban keserű humorral madzaghagyókedd
néven is emlegetik, utalással, hogy a disznótori egyetmás nem lóg a madzagon,
mert már elfogyott, vagy nem is volt rajta.
A magyar farsangolásról Temesvári Pelbárt húshagyóvasárnapi prédikációjában*
így emlékezik meg: „óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul
a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz,
az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek
választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek
megvetvén Krisztust… Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, amikor az
ördög annyi embert elragad és a bűn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint
éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal
töltik idejüket…”
Szintén Dömötör Tekla idézi ugyanott Pelbárt egyik elrettentő történetét: az
Úr 1480. éve körül… a Kapos mellett egy falusi asszony több fiatalasszonnyal
együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzött. Egyszerre
csak az asszony, aki leginkább buzdította őket erre, miközben egy falujabelinek
házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók köréből elragadtatott.
(A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették,
hogy a mulatság vezetője nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tűnhetett
el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlévő férfiaknak
és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között
gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a
zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez későn, sötétedés után történt, senki
sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget
nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes
kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás
hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól
már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihar támadt
a levegőben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember
észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part
felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez
a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a
démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták,
sem ruhái nem kerültek elő. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyű módon veszejti
el az Isten az ilyeneket.”
Pelbárt története a méltatlan ünneplés hazai hagyományvilágának legrégibb emlékei
közé tartozik.
Hallgassuk meg most, mire tanít* Bod Péter a húshagyóról: azt a nevezetet,
fársáng, a magyarok vették a németektől, akik a cantu circulatorum, a játékos
tréfát, mocskot űzőknek cselekedetekből formálták. Akik sokféle játékokat s
bolondságokat indítottak ezen a napon, s ezidőben vendégeskedvén, nyargalódzván,
s magukat mulatván. Deákul hívják: bachanalia a Bacchusról. Értetik pedig ez
a nap egyenesebben, amely a nagyböjt napját megelőzi és utolsó húsevő nap,
melyet mondanak Carniprivium vagy Privicarnium néha az írásokban, melyen még
a keresztyének között is sok rendeletlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek
véghez. Némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek,
sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez. Némelyek sokféle figurás köntösöket
vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek, melyre nézve helyesen
mondották sokan ördögök innepének.
Honnan vették a keresztyének ezt a szokást?… Minthogy a következendő negyven
napokon szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt megelőző
három napokon vígan legyenek és szabadon cselekedjenek, amit tetszik. Idővel
ez a szabadság nevekedett, úgyhogy minden külső-belső renden lévők azokon a
napokon szabadosan vendégeskednének, tombolnának és, illetlenül cselekedni
illetlennek nem tartanák. Úgy is viselték magukat sokszor, nem mint keresztyének,
hanem mint megtestesült ördögök…
Emlékezetre méltó beszédét írta fel Bussbékius egy török követnek, aki Bécsben
a császár udvarában múlatván, látta a keresztyének fársánglásokat. Mikor hazament,
azt jovallotta a török császárnak, ha valaha a keresztyének ellen hadat akarnak
indítani, cselekedje azt fársángban, mert akkor harmadnapig mindnyájan meg
szoktak bolondulni a keresztyének.*
Könyvünk célkitűzésénél fogva nem tárgyaljuk a farsang profán mulatságait,
álarcos, bohókás felvonulásait, csak röviden utalunk rájuk. A tavasz a természet
újjászületésének ideje, a megújult élet kezdete. Mágikus-szakrális előkészítésével
már találkoztunk a lucanapi, karácsonyesti, újévi szokásokban, továbbá a regölésnél
és az aprószenteki vesszőzésnél. A tavasz közeledését a farsangi szokások különös
színességgel hirdetik.
A tél és tavasz szimbolikus küzdelme, amely már az óév temetésével kezdődik,
a farsang farkán ér tetőpontjára. Ez a télkihordás, téltemetés. A telet jelképező
bábot valami módon elpusztítják: vagy vízbe fojtják, vagy elégetik. Nem lehetetlen,
hogy a báb jelképes megölése ősi emberáldozatnak csökevényes emléke, amelyet
az égiek kegyének megnyerésére az élet érdekében ajánlottak fel. A szokástól
több helyen Konc vajda és Cibere vajda, azaz a farsang és a böjt versengése,
máshol pedig a böjt temetése lett. Ez utóbb módot a palóc kiszejárás tartotta
fönn. Többfelé szokásos a bőgőtemetés is, vagyis a hangszerek tréfás búcsúztatása.
Konc vajda és Cibere vajda, vagyis Farsang és Böjt, Bacchus és Jeiunium vetélkedése
az európai folklórnak középkori, Breughel híres bécsi képén is megörökített,
goliard eredetű játékhagyományához tartozik.
A napjainkban már inkább csak szóbeszédien emlegetett harcot a húshagyói bohókás
hagyományok, felvonulások során hajdan hazánkban is megelevenítették. A Nyárád
mellékének székely faluiban két báb: Csontkirály és Cibre vajda hívei még a
századfordulón is húshagyókedden tréfás háborút folytattak. A küzdelem Cibre
győzelmével végződött. Végül mindkét bábot a mezőn elégették.* Erre már Szkhárosi
Horvát András szatirikus versezete is utal:
Többet ezekről én mostan itt nem szólok,
Csak a csúf innepről, az farsangról szólok
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen akkor részegségtül,
Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben, megszűnjék az gonosz étkektül,
Túrótul, tikmonytul, és az húsételtül.
Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban,
Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Kong vajda haragszik, dúl-fúl haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyvenhat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának,
Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.*
A profán hagyomány európai összefüggéseiről, továbbá hazai, főleg székelyföldi,
szatmári,* szegedi utóéletéről könyvünk megszabott keretei között többet nem
szólhatunk.
A farsangi jókedv, mulatság eredetileg a tavasz eljövetelén érzett örömnek
volt archaikus kifejezése. A nagy evésekkel, dús lakomákkal mintegy a természetet
is hasonló bőségre akarták ösztönözni.
A moldvai csángók farsangvégi mulatságának Szent István király napja, nagykirály
napja* a neve. A görögkeleti egyház hagyományai szerint a nagyböjt nem hamvazószerdán,
hanem már az előtte egy héttel való hétfőn kezdődik. Ezt a moldvai csángók
mondával magyarázzák: Szent László a tatárok ellen harcolt, és nem ért haza
a farsang végére: a szentséges pápa adta neki azt a két napot, hogy hagyjon
ő is húst… Mikor hagyjuk a húst, akkor menen ki Szent László király kardokval
a hegyekbe.* Más változat szerint István király magától az Istentől kapta a
farsang megnyújtását.*
Húshagyó hétfőn és kedden a csángó fiatalság kimegy a mezőre, a tavasszal következő
munka színhelyére és ott táncol, bármekkora is a hó. Általános egyébként a
tánc, bálozás minden faluban.
A farsangi tánc régi kultikus jelentőségéből egyet-mást a hétfalust csángók
borica tánca, a moldvai csángók matahálák játéka, az erdélyi turkajárás és
egyéb farsangi alakoskodó szokások őriztek meg és eredeti célzatuk szerint
a tavasz elővarázsolását, az élet folytonosságát, az emberek szaporodását szolgálják.
Értelmevesztett csökevényük a nagyvárosi álarcosbál. Erre is itt csak utalunk.*
A farsangvégi, termékenységre, megújulásra irányuló analógiás varázslatok változatosságban
és mennyiségben vetekszenek a karácsony-körüliekkel. Ezekről mi nem szólunk,
csak egyetlen hagyományra utalunk. Nemessándorháza szőlősgazdái húshagyókedden
fánkot ettek és néhány tőkét megmetszettek Jézus nevében e szavakkal: adja
rád Szent János ez áldását!
Hogy népünk még manapság is legszívesebben farsang idején ül menyegzőt, annak
oka az, hogy az új pár jövője és az ébredező természet: a napok hosszabbodása
és enyhülése között mágikus kapcsolatot érez. Ezért tartja a néphit szégyennek,
eredetileg bizonyára bűnnek is azt, ha valaki házasulandó létére kimarad a
farsangból, azaz nem házasodott meg a legalkalmasabb időben, és így vétkezett
a tavasz kozmikus törvénye, valamint a közösség érdekei ellen. Sokfelé ismeretes
a farsangvégi tuskóhúzás. Bekormozott képű legények tőkét húztak maguk után
a falu utcáin. Végül aztán megszégyenítésül valamelyik pártában maradt lány
kapujához kötik. E vaskos szokásban is van azonban egy olyan mozzanat, amely
a farsang eredeti értelmére utal: a legények kezében tartott vessző, a virágzó
élet jelképe, amellyel megütögetik az útjukba kerülő menyecskéket, lányokat,
gyerekeket. A szokás érteti meg velünk az idősödő apátfalvi legényhez intézett
tréfás kérdést: möddig húzod még a tuskót?
Talán még a húshagyó egykori halottkultuszának, a halottak megtisztelésének
halovány nyoma, hogy húshagyókedden Csíkban, így Ménaságon* beharangozás előtt
a fiatalság a templom körül, azaz a hajdani cinteremben, az ősök sírja fölött
táncol. Mise után pedig hazakíséri a papot, akinek udvarán egészen délig szintén
járja a táncot. A többi már az ünnep profán, szilaj részéhez tartozik. Jegyezzük
itt mindjárt meg, hogy hamvazószerdán a csíki lányok, legények több faluban
a pap udvarán gyülekezve mennek hamvazkodni.*
Több csíki faluban, így tudomásunk szerint Gyergyóalfaluban (Joseni) Gyergyóditrón
(Ditrau), Madéfalván (Siculeni), továbbá Gyergyócsomafalván Ciumani)* járta
a dúsgazdagolás, ördögfarsang néven emlegetett Lázár-játék: húshagyókedden
legények mutatták be a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatát. A rendelkezésünkre
álló változatok közül rövidsége, elnépiesedett hangja miatt Dömötör Tekla lejegyzésében*
a Küsmődi Bálint ajkáról származó, gyergyóditrói szöveget közöljük:
Szereplők:
Két Vendég
Gazdag és Felesége
Lázár
Halál
Ábrahám
Két ördög
Pulutor
Sátán
Angyal
Az ördögök rongyos ruhában, kilógó nyelvvel, zörgőkkel. Két skorpió (kirúgtatható
ollós szerkezet) is van náluk. A Sátán lándzsával. A Gazdag szépen felöltözve,
sapkáján piros szalag. Felesége is. A Halálon minden fehér: inge, gatyája,
keménypapírból való sisakja. A Pulutornak bot a kezében. Lázár rongyos ruhában.
A Vendégek rendesen felöltözve, szintén piros szalag a sapkájukon.
Bemennek a házakhoz. A házbeliek helyetfoglalnak. A Halál hátul húzódik meg.
Lázár pedig az asztal alá bújik. A Vendégek táncolnak.
Gazdag:
No most mindennek minden elég legyen,
Ember állatnak a legjobb kedve legyen,
Még a feleségem is bortól részeg legyen.
Készítsétek már az agarakat,
Megyek vadászni, megúntam már a sok madarakat.
(A vendégek táncolnak.)
Lázár:
Én nékem nem lehet felállnom,
Egy kis morzsalékot miként kell találnom,
Jaj nekem mert éhen kell meghalnom!
Ez a Lázár a gazdagnak öccse volt. Akkor megint mulatnak s az öccsének nem
ad. Kirúgja Lázárt.
Angyal:
Jaj te bolond, csodálom elmédet,
Még az éjjel megkérik a lelkedet,
S más takarítsa be sok gyűjteményedet.
Halál megmutatja magát:
Gazdag:
Mondd meg nékem mi vagy te,
Ember vagy-e, állat vagy-e?
Vagy mondd meg nékem, mi vagy te?
Halál:
Jól megtartsd szómat, én vagyok a halál,
Senki e világon én elömbe nem áll,
Császárok királyok nékem fejet hajtnak,
Megveri a kaszát.
Még a főpapok is nékem erről adót adnak.
Gazdag:
No de várj kicsinyég, látom szándékidat,
Azután rajtam is megállhasd bosszúdat,
Tedd csak félre egy kicsidig a kaszádot,
Nyújtsad kérlek hozzám ámbár csak egy szódot.
Halál:
Nosza siess hamar, ne késeld útomat;
Nem mulaszthatom el kőszabott órámot,
Nem látod (nyújtja a kaszát) felhozom én erős karomat.
Evvel nyakadba is vetem én most kaszámot.
A Gazdag lehajtja fejét, Felesége siratja.
Feleség:
Jaj szolgák nézzétek, nyilván nem ember ez,
Halottak hammából került csontalék ez.
Gazdag:
Hadd el, ne szólj többet, ez a sárga halál,
Nem kedvez, kivonssza, valakit hol talál,
Jaj nekem, most szintén én rendemen kaszál.
Ménesim, nyájaim miként szaporodtak;
Jaj nekem, mert immár tőlem elmaradtak.
A Sátán lándzsájával előugrik. Az Angyal ott áll és zsebkendővel int.
Angyal:
Menj el gonosz sátán, ne siess elkapni,
Testéből a lelket menten kiragadni.
Krisztus életet jött mindenkinek adni.
Sátán:
Tudva hogy Krisztus meghalt mindekért,
De nem ilyen latrokért.
Hanem, akik szent penitenciát tartanak, azokért.
Angyal:
Vidd el sátán, vidd el, vidd el büdös dögöt,
Megfertőzött testét föld színiről vidd el!
Nem vigad ő többé mennyben nagy örömmel.
Sátán:
Dromo fiam futamodj, tégy jelentést mindjárt az úrnak!
Rettentő kapuit nyissa föl pokolnak.
Mindenféle kínzó szerszámokat mindnyárast hozzanak!
Dromo:
Uram Pluto, hozzuk a gazdagot.
Háza végiben láttam háromszázhatvanhat asztagot.
Fösvénységibe annyira megaggott,
Pulutor:
Hogy az lenián is már fejül haladott.
Egésszséggel gazdag, hozzánk miért jöttén
Te Istentől életedben sok jót vettél.
A szegény Lázáron te nem könyörültél,
Majd a torkodra fúl, amit ittál s ettél.
Gazdag:
Uram Pulutor, legyen szabad hozzád szólnom!
Megbocsáss, hogy fenséged így kelljen unszolnom,
Lázárt egy nagy szentnek kebelében látom,
Ne bánd, hogyha őtet én most megszólítom.
Pulutor:
Lássad, de jobb ha te erről nem is teszel szót.
Poklon kívül te nem lelsz más koporsót.
Mert annyit ér, mintha a falra hányod a főtelen borsót.
Neked itt velünk kell enned egy kenyeret s egy sót.
Lázár:
Engedd meg, hogy rokonaimnak üzenjek,
Hogy ők is ilyen kínzó helyre ne jöjjenek.
Pulutor:
Van azoknak papjuk, van prófétájok.
Hallgassák azokat, igazat szól szájuk,
(kínozni kezdi)
Most rántsátok meg a fejbőrit.
Gazdag:
Ó, búlátott, sok kínt vallott gyarló testem,
(kínozzák)
Mely nagy kínban, siralomban én most estem,
Oh hol vagytok jó barátok, hogy nem szántok.
Domokos Pál Pétertől tudjuk,* hogy Gyergyóalfaluban a dúsgazdagozók vízkereszt
napján kezdenek házról házra járni. Egész farsangon játszanak, húshagyó kedden
utoljára. Szerintük a történet is éppen ezen a napon esett meg Lázárral.
Tudunk Bálint Vilmos székelyföldi plébános szövegfeldolgozásáról is,* amelyet
egyházközségi előadásokon szívesen bemutattak.
A hagyomány egykorú virágzásáról az is tanúskodik, hogy a Bukovinába áttelepült
csíki székelyek töredékesen szintén ismerik. Istensegíts templomában a húshagyóvasárnapi
misén a diák (kántor) el szokta volt énekelni a dúsgazdag siralmát. Istensegítsi
öregek ezért emlegették a húshagyót dúsgazdag innapjai néven is.* Az éneklés
egyes csíki falukban kedden történik. Íme már a Cantus Catholici XVII. századi
kiadásaiban, sőt Kájoni János énekeskönyvében is megtalálható ének kezdő versszakai:
Ó, bút látott, sok kínt vallott gyarló testem,
Mely nagy kínba, siralomba érted estem.
Éjjel-nappal jajgatással magam csak vesztem, süllyesztem.
Ó hervasztó, szófonnyasztó nyavalyáim,
Engem vesztő s megemésztő nagy kínjaim,
Sokasodnak, s szaporodnak szívmardosó skorpióim.
Ó hol vagytok, hogy nem láttok jó barátim,
Vélem bánó, s engem szánó jó rokonim,
Ó szerelmes, édeskedves, régi sok jóakaróim.
A dúsgazdagolás régebben ismeretes volt Csíkbánfalván (Bancu) is. Emlékezetét
ez a jellegzetes monda* őrizte meg: Egyszer a legények színházat játszottak.
Úgy hítták a darabot: A dúsgazdag. Játékosok voltak: a dúsgazdag, a szegény
Lázár, egy angyal és három ördög.
Az egyik ördög egy szolgalegény volt. A játék után aludt a góc (ereszet) alatt,
gazdája pedig a sód mellett üldögélt. Aludt a gazda fia is. A szolga álmában
valamit mormogott. Egyszerre, mintha puskából lőtték volna ki, felugrott és
futni kezdett. A gazda kiáltozott utána, de nem hallgatott rá, hanem még jobban
futott. A gazda fölébresztette fiát is. A legény talpra ugrott, és szaladt
a béres után, de ez már nem az utcán volt.
A szomszéd éppen akkor ment fáért az erdőre. A fiú rákiáltott, hogy fogja meg
a legényt. Utána is futott, de a szolga megharapta a kezét. Rúgott és kapált,
hogy tovább futhasson. Ezalatt a fiú is odaért, és a szomszéddal valahogy hazavitték.
A különben erős, egészséges legény olyan beteg lett, hogy három napig semmit
nem evett. Egy hétig csak tejet eregettek a szájába. Nagy lázában efféle szaggatott
szavakat mondott: soha… ne verjenek olyan erősen… nem leszek többet ördög…
teli van a ház… mennyien vannak… az eresz teli van… jaj, jaj., A háziak egy
kicsit megijedtek: tán nincs teli a házuk ördöggel?
Mikor felgyógyult, kérdezték tőle, hogy mit látott? A legény elmondta, hogy
a ház tele volt hosszú fekete ördögökkel Akkorák voltak, hogy csak kétrét görbülve
fértek el a házban. Éppen úgy voltak öltözve, mint ők a játékban: tiszta feketék,
a fejükön magas csúcsos csákó. Erről hosszú fehér toll lógott. A foguk is hosszú
fehér toll. Ahányan voltak, mind a földhöz verték a legényt. Amikor jobban
lett, akkor sem bírta sokáig mozgatni kezét, lábát. Fogadtatták fele, hogy
többé nem csúfolja az ördögöket.
Az ünneprontás az ünnep keresztény méltóságának zajos mulatsággal, tánccal
való megszentségtelenítése, illetőleg a templomozás elmulasztásának büntetése.
A középkorba visszanyúló, máig élő népi hagyománynak klasszikus műköltői kifejezése,
szinte összegezése Az ünneprontók, a parasztfi Arany János balladája. A monda
helyi hagyományokban más-más ünnepekhez, illetőleg ünnepi időszakhoz fűződik.
A változatokra mindig a megfelelő helyen emlékeztetünk.
Katona Lajos hívja föl a figyelmet* Arany balladájának közvetlen ponyvairodalmi
forrására (1764), továbbá Taxonyi János történetére, ezeknek a középkori épületes
irodalommal való összefüggésére,* Balogh József újabb szálakat keresve, rámutat*
a kultikus eredetű halottastáncra, illetőleg a temetést követő torra, lakomára,
amelyeknek elfajulása az Egyház ítéletét hozta magával.
A legenda ősi formája az Othbertus-anekdota. Eszerint a XI. században karácsony
estéjén Szászország egyik városában mise, nyilván éjféli mise idején, tizenöt
férfi és három nő a templomot környező temetőben táncot járt, világi nótákat
dalolt, és ezzel megzavarta a papot az isteni szolgálatban. Ez hiába intette
őket. Végre átokra fakadt: táncoljatok álló esztendeig! Úgy is történt. A kölni
püspök oldotta föl egy év múltával a köteléket, amellyel kezük egymásba fonódott.
A monda később kibővül: táncukat az ördög sugallatára, félig már a földbe süppedve
járják. Ponyvairatunk még azt is hozzákölti, hogy a pap a Szentséget viszi
egy beteghez. A járókelők letérdelnek, ők azonban csak tovább táncolnak és
nevetnek.
Az ünneprontás hiedelemvilága, mondaköre leginkább mégis a halottakat is
idéző húshagyóhoz fűződik: a fiatalság féktelen jókedvének nem tud parancsolni,
és
beletáncol a nagyböjti szent időbe, amikor már vezekléssel, lemondással a
húsvétra kellene készülődnie.
Rábahidvég határában, a Foki csárdában húshagyókedden lányok-legények báloztak.
Éjfélkor mindenki abbahagyta a táncot. Egy pár azonban tovább rakta, hiába
volt minden kérlelés. Hamvazószerda reggelén a földbesüllyedtek csárdástul
együtt.*
Igen jellemző az a privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem,* hogy aki farsang
utolsó napján hal meg, a pokolba jut, mert ezen a napon zárva van a mennyország.
A zalai, főleg göcseji, farsangvégi hagyományokban sűrűn fölbukkan a torma,
mint mágikus, gonoszűző, bajelhárító szer. Bár párhuzamait hazai forrásokból
nem tudjuk kimutatni, a hamvazószerdán szentelt torma, esetleg retek, a középkorban
német földön szentelmény volt,* amely a papi szertartások rendjéből kikopva,
máig őrzi archaikus rendeltetését: a néphit szerint a tavaszi megújulást
szolgálja, biztosítja. Nyilvánvaló, hogy a megszentelendő húsvéti eledelek
mellé tett
torma is ennek a gyakorlatnak maradványa.
Pölöskefő zalai faluban a gazdasszony tormamártást szokott készíteni húshagyókedden,
és a ház négy sarkát megkeni vele férgek, patkányok ellen. Göcsejben azt
a kanalat, amellyel ilyenkor a tormát (mártást) keverik, a ház üstökébe teszi,
tavasszal pedig a verebek kártevése ellen kiviszik a gabonaföldre. A farsang
végén maradt tormával a házat körülhintik, hogy a kígyók, azaz a gonoszok,
kártévők elkerüljék a hajlékot. Megkenik vele a tornác boronavégeit, máshol
a ház négy sarkát. Hamvazószerdán a fehérnépek lábukat feltörés, eredetileg
nyilván rontásba lépés ellen megkenik vele.*
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
