Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Húsvét másnapja
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már
a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.
A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik
könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk
rá. Archaikusabb
jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti
formakészsége szabályozta.
Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely
legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének
kapujára
vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese,
elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért
nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és
papírszalagokkal,
tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az
ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat
találtak,
bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták,
hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.
Egyik háromszéki beköszöntő:
Feltámadt a Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.*
Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata,
amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok
is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés
húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt,
az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete
és igényei szerint.
A húsvét hétfőjén felbukkanó emmausjárás* a határjárásnak egyik, régebben
bizonyára a liturgiába is beleépült változata, amely az aznapi emmausi
tanítványokról
(Lukács 24, 13-35) szóló evangéliumból is merített indítást. Ez is a húsvéti
szent örömnek túláradó, de már elvilágiasodott megnyilatkozása, szinte áldomása.
Sajnos, az Emmaus-ünneplés középkori hagyományairól nincsenek hazai följegyzéseink.
Ismerve azonban az egykorú középkori európai gyakorlatot és népi fejleményeit
(Németország, Lengyelország), nekünk is kellett hasonló szokásrendünknek
lennie. Mindenesetre föltűnő, hogy egyik szepességi falunak, Arnótfalvának
(Arnutovce)
Emaus a német neve. Ez föltétlenül a kultusz egykori hazai virágzásáról tanúskodik.
Világos, hogy a Schwäbische Türkei, azaz Baranya, Tolna, illetőleg Veszprém
német faluiban (Bóly, Véménd, Babarc, Erdősmárok, Máriakéménd, Feked, Villány)
élő Emmaus a régi hazából hozott hagyomány, és nem folytatása a föltételezhető
hajdani magyar Emmaus-kultusznak. E faluk apraja-nagyja, öregje, fiatalja
húsvét másnapján délután, de olykor már nagymise után is, amelyet Bólyban
most a Kálvárián
mutat be a pap, szentelt ételekkel és egyéb finomságokkal megrakodva fölkerekedik,
és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig tartó mulatságot csap.
Mindenki örül, ha még vendéget, akár idegent is kaphat. Akinek nincs pincéje,
azt a
szomszéd hívja meg. A lányok, legények kint a szabadban labdáznak, hancúroznak,
az öregek pedig bent a pincében borozgatnak. Esti lakoma után körültáncolják
a pincét és megkezdődik a táncmulatság, amely hajnalig tart.
Német szomszédjai példájára máig hasonlóan ünnepel Mohács sokác népe is.*
A budai hegyek német faluiban is él még az emmausjárásra (Emmausgehen) való
emlékezés. Így nevezik Budakeszin azt a szokást, amikor húsvéthétfőn részben
helybeliek, részben szomszédos faluk rokonsága kölcsönösen meglátogatják
egymást: Emmausba mennek. Leányvárott a jámborabb hívek korán reggel napkölte
előtt
szoktak kimenni a szabadba (Emmausgehen) és az olvasót imádkozzák. Imádkozva
mennek a szomszéd falukba Pula asszonyai is.
Egyelőre kevés laikus magyar hagyományt tudunk idézni. Öreg vásárosmiskeiek,
amikor húsvéthétfőn kimennek a szőlőhegyre, ezt mondogatják: kimegyünk Emmausra!
Az evangéliumi történetre már nem gondolnak. Így Bozsok népe is. Szil rábaközi
faluból is mennek Emmausba: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket
látogatnak, egyúttal a fiataloknak alkalmat adnak az ismerkedésre.* Somogyszobi
hagyomány a húsvéti rét: a fiatalság délután kiment az uradalmi rétre labdázni.
Ott volt különben az egész falu.
A leányvári hagyományt már láttuk. A budaörsi Legények húsvéthétfőn kora
hajnalban, már három óra tájban kilovagoltak a rétre, és a harmatos füvön
megjáratták
a lovaikat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtania
a fűre a jószágokat. A hegyen lakók a bár előtti füves térségre, vagy a pincék
zöldellő tetejére hajtották ki malacaikat és kecskéiket. Az Emmausreiten
Bonorri Jenő szerint még Piliscsabán, Budakalászon, Békásmegyeren, Ürömön,
Solymáron,
Budafokon, Torbágyon, Etyeken is élt.*
A székesfehérvári Csutora-temető kápolnájának Emmaus a titulusa, amely talán
még régebbi liturgikus hagyomány fejleménye. A kápolnát a helybeli születésű
Kálmán János felsővárosi plébános emeltette (1862). A hívek egészen áldozócsütörtökig
minden vasárnap, kora hajnalban a Szentháromság-szobor körül szoktak gyülekezni.
Innen a dicsőséges olvasót imádkozva, vonulnak a kápolnához. Megérkezve,
a Feltámadt Krisztus e napon éneklésébe fognak, majd egész reggelig énekelnek,
imádkoznak.
A hagyománynak napjainkig élő egyházias maradványa, hogy hittudományi főiskoláinkon,
így Kalocsán, Szegeden a szép, de fárasztó nagyheti, ünnepi liturgikus szolgálat
után húsvét keddjén a kispapok, tehát a leendő tanítványok szabadnapot kapnak
és kirándulnak, Emmausba mennek. Hallottuk azt is, hogy a Collegium Germanico-Hungaricum
végzett papnövendékeit valamikor éppen Emmaus ünnepén eresztették vissza
hazájukba. A szokásnak előttünk ismert legrégibb említése Kiss Ferenc győrvári
plébánosnak
a vasvári dominikánusokat invitáló levele (1741): régi dicséretes szokás
szerént Emmaus itt vagyon számotokra és én – amint tudástok van róla – szívesen
töröm
meg nektek az utolsó kenyeremet is.* Sajátos soproni barokk hagyomány volt,
hogy húsvét másnapján a franciskánusok és jezsuiták a korai mise után együttesen
mentek növendékeikkel és a hívekkel Bánfalvára és az ünnepi istentiszteletet
ott tartották meg.*
Sümegen a XVIII. század derekán elevenítette föl Dadányi Bíró Márton püspök
az Emmaus-hagyományt. Mint Darnay Kálmán emlékezik,* Somoskert nevezetű gyümölcsösében
látta vendégül Emmausra, egy kis testi jóra a híveit. „A hevenyészett sátor
alatt a nemesurak, táblabírák együtt szórakoztak a pázsiton tanyázó jobbágyokkal.”
A szokás később is élt, de a püspök halála (1762) után az ökörsütés már elmaradt,
és így lacikonyhások látták vendégül a népet, komédiások is voltak. A sümegiek
ma már a hírére sem emlékeznek.
Szintén a barokk időkből örökítette meg* Dugonics András a budai, tavaszi
népünneppé vált hagyományt: „A Magyaroknak ama játékos beszédgyekről is híres
szent Gellér
högye, hogy itt a boszorkányok gyülekezetet tartanak minden éjszaka. Híres
mostanában arról is, hogy minden esztendőben, húsvétnak második napján délután
Pestnek és Budának lakosi temérdek nagy csoporttal fel szoktak menni, amint
ők szokták mondani: Emausra. Pattogatják a puskaport, elnézik a világot,
kibeszéllik magokat, esznek-isznak, ha van mit, végtére haza széllyelednek.”
A múlt század közepén még virágjában volt az a kecskeméti szokás,* hogy a
nép húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonult ki, ahol
mulatsággal,
vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötte el az időt. A hagyományban
különösen a lófuttatást tartjuk jelentősnek. Ez ugyanis bizonysága, hogy
a lovon való húsvéti határkerülés a magyar népnél is járta. Ennek már csak
külföldi,
illetőleg hazai, de nem magyar párhuzamait ismerjük.
Emmaus hazai ikonográfiájához egyelőre csak kevés emléket tudunk említeni.
Ilyen a soproni bencés, továbbá az egervári, nagybörzsönyi, vámosmikolai
templom tabernákulum ajtaja, Tolna szószékének domborműve, a bágyogi templom
barokk
sekrestyeszekrényének Emmaus-faragása.* Ilyen továbbá az a szintén barokk
táblakép, amely Gyöngyöspata templomának sekrestyéjében függ, és nyilvánvalóan
e jeles
szőlővidék föltételezhető régi Emmaus-kultuszának hírmondója. A feltámadt
Jézus a két emmausi tanítvány között ülve a kenyérre és borra mutat. A kép
felírása
a 44. zsoltár, azaz a Canticum pro dilecto eleje:
Eructavit cor meum verbum bonum: dico ego opera mea regi: Lingua mea calamus
scribae velociter scribentis.
Speciosus forma prae filiis hominum, diffusa est gratia in labüs tuis: propterea
benedixit te Deus in aeternum.
Magyarul:
Az én szívem jó beszédet áraszt. A királynak ajánlom énekemet. Az én nyelvem
az író tolla, aki gyorsan ír.
Ékes alakú vagy az emberek fiai fölött, kedvesség van elöntve ajakidon, azért
áldott meg téged az Isten mindörökké.
Több régi szerzetes kolostor ebédlőjének (refectorium) fő falára az emmausi
kenyértörést ábrázoló táblakép került. Ilyen biztosan emlékezünk az érsekújvári
franciskánusoknál. Ez a máriacsaládi (Novy Lot) hajdani pálos kolostor ebédlőjének
freskódísze is.*
A hazai Emmaus-ünnepnek tudomásunk szerint egyedülálló, céhlakozássá, meghitt
polgári mulatsággá vált szegedi sarjadékát a múlt század derekán Varga János
jegyezte föl.* A komakulacs emlegetése a fehérvasárnap, vagyis az ország
más vidékein máig élő mátkálóvasárnap képzetkörére utal.
A komakulaccsal rendesen vőfélyviselt legények járnak házról házra vendéghívogató
komolysággal, ha valamelyik tehetősebb gazdának eszébe jut, hogy jó barátait
terített asztalához húsvétkeddre vagy a legelső vasárnapra, azaz fehérvasárnapra
Emmaus-ba beinvitálja. A legény verse így hangzik:
Koma küldi komának,
Húzzon egy jót magának,
Ha jót húzott magának,
Küldje odább komának.
S ha nem kéne magának,
Küldje odább komának.
Ez annyit jelent, hogy aki ivott belőle, az eljön Emmausba. Aki pedig nem ér
rá, az ne igyék.
A legény ujján vagy a botján rovással számolja, hány teríték legyen az asztalon.
Az emmausi vendégek aztán bor és kalács mellett eldarvadoznak.
Ebéd után a legöregebb vendég tele pohárral a kezében ezt énekli:
Mikor Jézus föltámadott,
Emausba látogatott
Vendégségbe.
Egy pohárral tele töltött,
Házi gazdára köszöntött
Szívességgel.
A jó példát eltanuljuk,
Nagy szívesen gyakoroljuk
Mink is itten.
A kondért csordultig töltsük,
Házigazdára köszöntsük:
Éltesse a jó Úristen!
Most tehát a legöregebb vendég köszönt tele pohárral, majd a gazda mondja el
az éneket. A második szakasznál azonban a házigazdára szót mindig valamelyik
vendége nevével helyettesíti. Az emmausi pohár, azaz a gazdára éneklés és
áldomásivás valamennyi vendégnek kijár. Legvégül kissé ázottan ezt dalolja
a társaság:
Kerek a kétgarasos,
Se hossza, se vége.
A mi jókedvünknek is
Csak úgy legyen vége.
Varga János még megjegyzi, hogy a szokás már az ő idejében is erősen hanyatlóban
volt.
Nem lehet vitás, hogy az ünnepnek helybeli, azóta elenyészett szász Emmaus-hagyományoktól
ihletett és népszokássá színesedett sarjadéka élt és talán még máig is él Brassó
bolgárszegi románjai között. Orbán Balázs így örökítette meg: „húsvét első
napján a legények az egyházi hatóság felügyelete alatt elöljárókat (vatáf)
választanak, akik amint a fiatalság minden mulatságait, a húsvéti népünnepeket
is rendezik. Ez ily rendben folyt le: az alsótemplom előtti téren, az úgynevezett
porondon az összesereglett nép előtt a legények eljárják a buzogánytáncot ily
módon: előbb körbefogódzva táncolnak, rendre aztán mindenik beugrik a kör közepére
s egy tíz-tizenkét fontos ónos buzogányt háromszor dob fel, úgy, hogy leestében
elkaphassa. Aki elejti, amellett, hogy kinevetik és kigúnyolják, minden elejtésért
pár krajcárt fizet a vatáfoknak. A buzogánytáncot aztán más, nőkkel közösen
járt táncok követik. Ez az ünnep másodnapján ismétlődik.
Húsvét harmadnapja reggelén a fiatalság többnyire lóháton cifrán felvirágozva,
felaranypillézve, az aranypillés fenyőágakat vivő vatáfok vezetése alatt nagy
néptömegtől kísérve, kivonul a Salamon köveihez.* A vatáfok előre állást foglalnak
a Puskaporos patak hídjánál, a felmenőktől vámot szedendők. Ebből és a buzogányejtés
bírságából vendégelik a népet és fizetik a zenészeket. E napon a Salamon kövének
magányos környéke a kisereglő nép ezreitől megnépesedik. A legények itt újból
eljárják a buzogánytáncot. Azután nagy tüzek mellett a húsvéti bárányokat sütik.
Esznek, isznak, mulatoznak estvefeléig, mikor a vatáfok a lovasokat sorakoztatva
kezükben tartott fenyőágakkal ünnepélyes levonulást tartanak a Lópiac-kapuhoz.
Onnan megfordulva lövöldözések és ujjongatások között a Szentlélek-kapu felé
a porondra húzódnak. Itt szétoszlanak, hogy a zöld ágakat a vatáfok és a leányos
házak kapujára föltűzzék.”
A példaképül szolgáló hajdani szász hagyományt szintén Orbán Balázs* ismerteti:
„Húsvét másodnapján a fiatalság egybegyűlt a templom előtt. Itt egy gyümölcsökkel,
cifra cafrangokkal, aranyos csecsebecsékkel fölépített fenyőágra arany pillével
beraggatott fehér kakas köttetett föl.
Ekkor ének- és zeneszóval kivonult a fiatalság a Szent Márton-hegyre és ott
elénekelt egy alkalmi, Krisztus föltámadását tárgyazó éneket, melynek kezdő
verse ez volt: Surrexit Christus hodie. Ezután föltűzték a fenyőfát a kakassal,
s nyilakkal célba lőttek rá. Ki a kakas életét eloltó legszebb lövést tette,
az volt a nap hőse, s az áldozat tanaival fölékítve díszmenettel vezették be
az iskolába, hogy gyümölccsel vendégelje meg tanulótársait. Ezen ünnepély 1719-ben
tiltatott be.” A kakas-ütés hajdani neve kukeslon.
A hétfalusi és apácai (Apata) csángók, továbbá a szakadáti (Sacadate) szigetmagyarság
húsvéthétfői; egyébként teljesen profánná vált kakasünnepére alkalmasabb összefüggésben
Gál napján utalunk.
*
Húsvét keddjén sok helyen viszonzásul asszonyok, lányok locsolják meg a férfiakat.
Rábaközben külön mondókájuk is van:
Kanyarodik már a nap,
Keljenek föl az urak,
Krisztus fölkelt sírjából,
A halál hatalmából.
Megmosta lelkünket,
Megváltott bennünket.
Ekkor locsolnak; majd folytatják:
Illat száll el sírjából,
Derága koporsójából.
Apátfalván húsvét után való szerdán, mint ők mondják: száraz szerdán még nem
dolgoznak semmit. Azt tartják, hogy aki ezen a napon dolgozik, annak elszárad
a keze. A pihenés még abból az időből maradt fönn, amikor húsvét nyolcadát
is megszentelték. A népi magyarázat már utólagos.
Más nyomok is utalnak arra, hogy a nyolcadot hajdanában a nép számontartotta.
Máig fehérhét, Somogyban komázóhét a neve. Mindkettő már a fehérvasárnapra
is mutat. Görögkatolikusaink ajkán fényeshét. Ilyenkor a halottakat fehér palástban
temeti a pap.
A kettős ünnepre, főleg húsvét után következő szerdának a szegedi tájon forgószerda
a neve, amely asszonyi dologtiltó nap.
Görögkatolikusainknál ez a csonkahét, fehérben jártak. Az ő hagyományaik szerint
a húsvét és pünkösd közötti pénteken a feltámadás öröme miatt elmaradt a hústól
való megtartóztatás. Az első pénteken egyébként sokszor még a maradék pászkát
ették.
A húsvéti ünnepekre következő péntek az ebijesztő péntek. Dugonics András a
„büntetések” között idézi ezt a szólást: elért az ebijesztő péntökre. „Húsvét
után – írja* – a legelső pénteket a magyarok ebijesztő pénteknek hívják. Erre
hamar eljutván az ebek, azon gondolaton vannak, hogy ismét az elmúlt negyvennapi
böjtre érkeztek”.
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
