Hagyományvédelem
Bálint Sándor
KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából
Nagycsütörtök
Nagycsütörtök az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének
kezdete. Bátai neve csonkacsütörtök. Ritkán zöldcsütörtök neve is hallható.
Ezt Somogyi Elek így magyarázza: ez a név a Getsemáni nevű zöld kerttől származott.
melyben a mi váltságunk zöldülni és csírázni kezdett.*
Ezzel szemben Bod Péter szerint* Dies Viridium, zöldségek napjának miért
mondassék, nem elég bizonyos. Talán azért 1. mivel az ótörvénybeli ceremóniák
elszáradván,
ezen a napon újat, az Úr vacsoráját állította helyébe a mennyből való Csemete,
2. Mert a régiek a katékumenusokat, akikkel zöldellett a Krisztus kertje, ezen
a napon vizsgáltatták meg, ha lehet-e a keresztségre bocsátani húsvétban. Ismét
akiket böjt elejin, úgymint hamvasszeredán kirekesztettek a templomból, újonnan
bévették, s az Úr vacsorájához bocsátották. Nevezték ezt Festum Calicis, mert
ezen a napon szereztetett az Úr vacsorája. Festum Capitilavium: mert ezen a
napon mosták meg a gyermekeknek fejeket, hogy tisztán vitetnének a keresztségre…
Ezen a napon a pápa tizenkét szegény koldusoknak lábaikat megmossa, annak emlékezetére,
hogy a Krisztus megmosta a tizenkét tanítványok lábaikat. Ebben őket követik
más némely fejedelmek is. Ezen a napon elnémulnak a harangok, ékességeiktől
megfosztatnak az oltárok, eloltatnak templomokban egyen kívül a gyertyák,
készíttetik az oltár alatt az eukáristia és a krizma.
Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése.*
A vezeklők egész nagyböjtben itt, az előcsarnokban kérték a templomba menő
híveknek érettük való imádságát. Később szinte napjainkig, a koldusok helye,
tápaiasan kúdúsok szinje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek
boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak.
A hajdani vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve,
bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház
a teljes bűnbocsánatot. Ennek a szertartásnak a mi középkori liturgiánkban
is vannak nyomai.
Az egri egyházmegye 1509-ben megjelent Ordinarius-a még tartalmazza* a nyilvános
vezeklők nagycsütörtöki kiengesztelésének liturgiáját. Ez nyilván hazánk más
püspökségeiben sem volt ismeretlen.
Eszerint a püspök teljes díszben, vörös színben ünnepélyesen vonult a székesegyház
főbejáratához. Most az egyszerű albába öltözött főesperes mezítláb, kezében
botocskát tartva, odament az előcsarnokban gyülekező bűnbánókhoz. A kar deákul
hét zsoltárt (septem psalmi poenitentiales) énekelt. Ezek:
Quam dilecta (83. zsoltár): Mely kellemesek a te hajlékaid, erők Ura! Kivánkozik
és eped az én lelkem az Úr tornácai után…
Benedixisti (84. zsoltár): Megáldottad Uram a te földedet. Elfordítottad Jákob
fogságát, Megbocsájtottad a te néped gonoszságát, elfödözted minden vétköket…
Credidi (115. zsoltár): Hittem, és azért szólottam, de igen megaláztattam…
Memento (131. zsoltár): Emlékezzél meg Uram Dávidról és minden tűréséről, amint
megesküdött az Úrnak, fogadást fogadott Jákob Istenének…
Ecce quam bonum (132. zsoltár): Íme, mely jó és mely gyönyörűséges az atyafiaknak
együtt lakniok…
Ecce nunc (133. zsoltár): Íme, most áldjátok az Urat, ti az Úr minden szolgái,
kik az Úr házában állotok, a mi Istenünknek háza tornácában…
Landate Dominum (150. zsoltár): Alleluja, dicsérjétek az Urat az ő szentjeiben,
dicsérjétek Őt az ég erős boltozataiban.
Utána a püspök szava hangzott föl: Venite, venite, venite filii. Audite me,
timorem Domini docebo vos! Magyarul: Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek fiaim, az
Úr félelmére tanítalak meg benneteket!
A főesperes ezután a bűnbánók nevében ezt mondotta: flectamus genua, vagyis:
hajtsunk térdet! Erre a vezeklők mindnyájan térdre estek, majd fölkeltek. A
jelenet háromszor ismétlődött. Most a püspök jóra intette őket, majd a főesperes
kézenfogva vezette a bűnbánókat a főpásztorhoz. Innen a keresztelőkúthoz vonultak.
Elénekelve a Mindenszentek litániáját, a püspök ezt a könyörgést szőtte bele,
és háromszor ismételte: hogy e bűnbánó szolgáidnak bűneik bocsánatát megadni
méltóztassál! Rövid imádság után a püspök feloldozta és szentelt vízzel meghintette,
tömjénnel pedig megfüstölte a vezeklőket. Ezután pásztorbotjával megérintette
őket, mondván: exurgite, qui dormitis, vagyis: ébredjetek, akik alusztok.
A bűnbánók most hódolatul égő gyertyával kezükben és fejük fölött vesszőt tartva,
a püspöki szék elé vonultak. A püspök megcsókolta őket, az asszonynépnek főpásztori
gyűrűjét nyújtotta csókra. Ezután vesszőiket maguk törték el. A főesperes még
közölte velük, hogy a kiengesztelés ugyan megtörtént, de teljes bűnbocsánatért,
feloldozásért egyeseknek Rómába kell menniök. Ezután nyomban megkezdődött a
nagymise.
Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára
megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig
elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek.
A nagycsütörtöki glóriára megszólaló harang szavára Kiskanizsán megrázzák a
gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek.* Így Zala somogyi faluban is.* Magyarbánhegyes
faluban ilyenkor a házbeliek közül kiszalad valaki a kertbe, földet kap a kezébe,
és szétszórja. Mint mondják, így majd sok kapor lesz. A szokás eredeti célzata:
a fagy, dermedtség kiűzése a földből. Versend horvátjai ilyenkor mosakodnak.
Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak
költői, mondai hajtása is van.* Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent
Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy
álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen
fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg
végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály,
Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait
látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő
is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát
a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte
magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült
volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb,
amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy
feltűnést
keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.*
Hajdani kecskeméti néphagyomány szerint* a hírös városban még csak békével
tűrik a harangok római útját, mert a református atyafiaké itthon maradt. Szegeden
már nem egyszer gyújtottak föl valamilyen putrit, hogy meglássák, haza tudnak-e
a harangjaik hamarjában jönni, amikor otthon baj van: tűzvész támad, meghal
valaki. Ennek a hiedelemnek a szegedi hagyományvilágban nincs nyoma.
A bánáti német szülők apró gyermekeiknek ilyenkor azt mondották, hogy a harangok
Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott ők is elvégezzék.*
Dusnoki „rác” gyerekeknek úgy mondja az édesanyjuk, hogy a harangok a Jézuskát
gyászolni mentek Rómába. Csak úgy jönnek vissza, ha jól viselik magukat.
Makón régebben – nyilván a Csanádi püspök földesuraságára való tekintettel
– a református öregtemplomban nem harangoztak e gyászos időszak alatt. A katolikusoknál
szokásban lévő kerepelés helyett náluk a harangozási időben a templom előtt
elhelyezett emelvényen egy-egy ember zsoltárokat énekelt. Más hagyomány szerint
tizenkét diákgyerek a négy világtáj felé fordulva, a toronyban ezt énekelte:
Óh ártatlanságnak Báránya
E világnak ki vagy ára,
Megváltója, táplálója,
Áldott légy egek Királya.
Hogy érdemlettük ezt Tőled,
Hogy miértünk ezt fölvegyed?
Hogy szent tested vereséget,
Szenvedjen ennyi sérelmet.*
A makai nép bűrharang néven emlegette őket.
Magyarbánhegyesi regula, hogy a harangok elnémulása után senkinek nem illik
fütyülni, dalolni, muzsikálni, mert ezzel csak a Megváltó szenvedését növelné.
E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek
is ősi módja a kereplés, kerepülés, a palóc Istenmezején kerepityelés, Hangonyban,
Szentsimonban korpitálás, Püspökszenterzsébeten pörgetés, az északi csángóknál
román jövevényszóval tokálás,* amely egyszerre szertartás és játék a gyereknép
számára. Hagyományvilágának szabatos számbavételét a kutatás eléggé elhanyagolta.
Vág Sopron megyei faluban* kereplő fiúk járják be a falut, és jelzik az elnémult
harangok helyett az időt és a csonkamise kezdetét. Nagyszombat délelőtt fáradságuk
fejében tojást, pénzt szednek, amelyen megosztoznak.
Szil községben* nagycsütörtökön a gyerekek szintén kerepülnek. A céhmester,
vagyis a harangozó gyűjtötte őket össze. Kis kereplőjükkel háromfelé futottak
szét a faluban. A jobbmódú fiúk talicskát toltak végig az utcákon. A kereke
fogas volt, és egy rézdarab kattogott rajta. Szolgálatukért tojást kaptak,
de még nem pirosat. Nagyszombaton a harang megszólalásakor viszont sípokkal
szaladoztak. Az ajándékba kapott tojások fele a céhmesteré lett, felén pedig
ők osztoztak. Ez nyilván összefügg a szentsírra vitt tojás hajdani, de itt-ott
még élő hagyományával is, amelyről később még szó lesz. Zsidány horvát kereplő
gyerekei tizenketten vannak, kis közösséget alkotnak. Szolgálatukért nagyszombaton
tojást kapnak.*
A kerepelés Patosfa somogyi magyar faluban* nagycsütörtök délben kezdődött,
fiúgyerekek végezték. Mielőtt kerepeltek volna, mindig megkiáltották, milyen
alkalomra történik: kerepüljünk déli (hajnali, esti) imádságra, vagy: kerepüljünk
elsőt (másodikat, harmadikat) a létánnyára. Nagyszombaton hajnali imádságra
való kerepelés után a falu minden házát sorra járják: adjanak valamit a szegény
kerepülők számára! A gazdasszony kérdésére, hogy mit adjon nekik, így válaszoltak:
amit elszántak. Tojást kaptak ajándékba.
Püspökszenterzsébet baranyai faluban* nagycsütörtök reggel az iskolásgyerekek
kezükben a pörgető néven emlegetett kereplővel egymás között felosztották a
falut, és csoportokra szakadva, elindultak pörgetni, kerepelni. Nagypénteken
pörgettek hajnali imádságra, majd misére elsőt, másodikat, harmadikat, ezután
déli imádságra, végül létániára elsőt, másodikat, harmadikat. Nagyszombaton
a hajnali imádságra való pörgetés után minden házba bementek és ezt mondták:
pörgetünk, pörgetünk tojásokért. Szolgálataikért mindenütt kaptak is néhány
tojást, amelyen megosztoztak.
A bánáti német Kistószeg (Mastort) faluból származott Schütz Antal professzor
önéletrajzában* olvassuk: „egyik legmélyebb gyermekélményem a nagyheti kerepelés
volt… minket nagyobb, azaz tíz-tizenkét éves fiúkat ilyenkor beszerveztek.
Majd egész nap kora reggeltől késő estig a falu közepén lévő parkba tereltek.
Itt időnként összecsődítettek. A kapitányunk kiadott egy jelszót: vecsernyére,
vagy: zsolozsmára, vagy: passióra, mire valamennyien éktelen kelepelést vittünk
véghez.”
Bánátból való köszöntő rigmus:
O du selige Osterzeit
wir loben dich in Ewigkeit
und ihr, liebe Leut,
gebt uns Eier oder Geld
was eurem Herzen gefällt.
A szokás a közeli Nagytószegen is járta.* A hagyománynak osztrák, délnémet
párhuzamai is vannak.*
Nagycsütörtök egyetlen miséjén van a papság és hívek közös áldozása. Nyilván
e liturgikus hagyomány maradványa, hogy az evangélikus erdélyi szászok között
Hemmelbrit (Himmelbrot?) néven emlegetett ostyát osztogatnak eulógia gyanánt.*
A középkori Sopronban a templomatya áldomással tisztelte meg azokat a híveket,
akik a nagyhét folyamán gyónáshoz, áldozáshoz járultak. 1534-ben erre a célra
két akó vörös bort vásárolt.*
A püspöktől nagycsütörtökön szentelt, krizma néven emlegetett, balzsammal kevert
faolaj keresztvíz szentelésénél, bérmálásnál, püspökszentelésnél, haldoklók
ellátásánál használatos. Egyetlen paraliturgikus alkalmazásáról tudunk: Privigye
(Prievidza) szlovákjai tűzvész ellen házuk födele alá abból a hamuból tesznek,
amely a tavalyról maradt olaj nagyszombaton történő elégetése után hátramaradt.*
Lonovics József rosszallólag említi,* hogy a vasút elterjedése előtt egyes
plébánosok valamelyik laikus hívükkel szokták a püspöki székhelyről a krizmát
elhozatni. Nyilvánvaló azonban, hogy itt ésszerű, részben licenciátusi hagyomány
továbbélésére kell gondolnunk. Az isteni szolgálattal ugyancsak elfoglalt pap
rá sem ért volna most elmenni. Szeged városának XVIII. századi kiadásai föltüntetik
a szentelt olaj Nagyszombatból vagy Kalocsáról való hazaszállításának költségeit
is.* A módját sajnos nem jegyezték föl. Ehhez még megemlítjük, hogy Tirolban
is érdemes, Kirchpropst, Kapitelsbote néven emlegetett, plébánostól felhatalmazott
világi férfiak vállalkoztak a több napos úttal járó tisztes, de fáradságos,
olykor lavinaveszéllyel járó feladatra, hogy a keresztelőkút nagyszombati szentelésén
már kéznél legyen. Ha komoly ok miatt mégsem sikerült vele odaérni, akkor az
esperesi székhelyről az ünnepek után szétküldött krizmát a falubeliek ünnepélyesen,
harangszóval fogadták. Ilyenkor utólag illették vele a keresztkutat.*
Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása, amelyet – mint ismeretes
– a Habsburg-uralkodók is elvégeztek, tizenkét szegény öregnek megmosták a
lábát.* Régebben a papok minden hívük lábát megmosták. Ma már csak a székesegyházban
szokásos, amikor a püspök vagy tizenhárom kanonokjáét, esetleg kispapjáét,
vagy ugyanannyi szegényét mossa meg. Nem tudni, miért tizenháromét. Némelyek
szerint Mátyást, esetleg Pált jelképezi, mások szerint a vendéglátó házigazdát.
Van olyan vélemény is, hogy a szokás Nagy Szent Gergely pápa idejében kezdődött,
akinek – mint ünnepénél látjuk – tizenharmadiknak angyal jelent meg.* Klobusiczky
Péter szatmári püspökről, majd kalocsai érsekről († 1843) jegyezték föl, hogy
a szegények lábát megmosva, megcsókolva személyesen látta vendégül és kiszolgálta
őket.
A győri kármelita kolostor társalkodójának bejárata fölötti képen Jézus mossa
tanítványainak lábát. Ez a szerzetesi hivatásra: az emberek szolgálatára int.*
A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka, hogy Gyergyószentmiklóson (Gheorgeni)
a pap tizenkét gyermek lábát mossa és csókolja meg. Istensegíts bukovinai székely
faluban akadtak módosabb gazdák, akik tizenkét meghívott szegény ember lábát
mosták meg, majd meg is vendégelték őket.* Hagyományőrző tápai, dusnoki édesanya
is megmossa ezen az estén gyermekeinek lábát. Kérdésünkre, hogy miért nem a
családfő végzi, Dusnokon azt felelték, hogy régi szláv közmondás szerint az
apa csak vendég a háznál, gyermekeivel az édesanyának kell törődnie.
Mielőtt a harang megsüketült volna, a kiszombori gazdasszony lábat mosott.
A hagyomány Budaőrs németségénél már kissé módosult: ezen az estén mindenkinek
illik megmosnia a maga lábát.*
Nyilvánvalóan a lábmosás középkori liturgiája ihlette az oltárok nagycsütörtöki
megmosását is, amelyet a szegedi premontrei apácák számára írt Lányi-kódex
(1519)* örökített meg: a vecsernyét elvégezvén… azonnal meg kell az oltárokat
mosni… és mikor mossák, minden oltár, mely szent nevére vagyon, az responsoriumát
kell mondani. Versiculust, collectát nagy oltárra, és aki patrónus…
Föltétlenül ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy
Nagykén (Milanovce) magyar faluban az asszonyok, lányok csütörtök délután a
Nyitra vizéből még századunk elején is felmosták a templomot.
Az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták: az portás
annyé szegényt keressen, mennye attyafíú (=apáca) vagyon. Minnyán begyűlvén
és a szegényeket behíván tegyenek mandatumat. Nekik az az lábukat megmosták
mit kell tedék (=pedig) mondani és tenni, megmondtuk. Böjtben másodszombaton
minden attyafiú az ő szegényének vizet töltsön kezére és minden szegénynek
egy-egy pénzt vagy fillért adjonak. Mikor nekék osztják, minden szegénynek
meg kell békélni (=csókolni) a kezét és az után valami ennivalót és innyavalót
kell nekik adni. Az fejedelem tedék magának annye szegényt hivasson, mennyet
akar.*
A nagycsütörtöki liturgikus oltárfosztás, nyitranagykéri nevén oltárrablás
(denudatio altarum) népi fejleménye, hogy Tápén a nagyheti gyász jeléül az
asszonyok leszedik a templomi zászlókról a selymet, és egyéb díszeket. Allelujáig
csak a rúdja meredezik a templomban.
A dévai székely házakon az andrásfalvi szülőföld hagyományaként nagycsütörtökön
a kapufélfára gyephantot szoktak függeszteni. Úgy mondogatták, hogy amikor
Judás Jézust elárulta, a zsidókkal megegyezett, hogy az Üdvözítő szállását
a kapu oszlopára tett gyepdarabbal jelöli meg. Péter ezt megtudva, minden kapufélfára
hasonlót tétetett, és így az Úr csak később jutott a poroszlók kezére.* A vegetációs
hagyományt nyilvánvalóan a napnak zöldcsütörtök neve is magyarázza.
A szokás Klézse csángóinál Szent György napján járta.
Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is,
amelynek középkori liturgikus előzményei aligha vitathatók, bár a kapcsolat
legföljebb csak Szkhárosi Horvát András Kétféle hitről szóló versezetéből igazolható,
ahol a nagycsütörtöki szertartásokon így gúnyolódik:
Jézus Urunkat ők ezekkel tisztelik:
Éjjel az gyertyákat egyenként elszedik.
Az földet erőssen pálcákkal veretik,
Csaté-paté zérzúr, hol használ nekik?*
A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, a tavaszi vegetációt
késleltető démonok megfélemlítésének szándékával is. A szokás leginkább az
alkonyatkor végzett lamentációk időpontjához kapcsolódott, és a bűnbak keresésének
ürügyén valamiképpen össze is függött velük.
Bercsényi Miklós egyik, Nyitrán írt levelében (1705. ápr. 9., nagycsütörtök)
olvassuk: Szintén, hogy a Jeremiás siralmát hallgatnám, veszem… levelét Ngodnak.
Verék az Pilátust az gyermekek. Míg olvasám Ngod levelét, azt mondja a feleségem:
Heistert szeretné oda fektetni…*
A hagyományt Dugonics András is említi: a gyermekek (főképpen Szegeden) irgalmatlan
pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy
Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta.* A szintén szegedi Somogyi
Elek is szól róla: hogy nagypénteken a gyermekek a deszkákat avagy földet verik,
amint közönségesen szokták mondani: a Pilátust verik, jelenti az anyaszentegyháznak
Pilátus ellen fölgerjedett méltó haragját.*
Csanádapácán* nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, a Jeremiás siralmait
végző, irányító pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy
a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megüti könyvével az oltár lépcsőjét.
A nép erre botokkal esik neki a padoknak, és egy kis ideig üti őket. A szokás
Mohácson, Dusnokon, Sükösdön is él. Mint mondogatják, azért, hogy ilyenkor
Pilátus is szenvedjen, amiért elárulta, kiszolgáltatta.
Eperjesen a lamentációk előtt, még a múlt század végén is, az inasgyerekek
sorra járták a kereskedők boltjait, és a tőlük összekéregetett üres ládákat,
hordókat a nagytemplom elé hengergették. Amikor a lamentációnak vége volt és
a plébános bent a templomban nádpálcával hármat suhintott a főoltár lépcsőjére,
kint a bekormozott képű inassereg pokoli lármát csapva, bunkókkal, fustélyokkal
pozdorjává zúzta a hordók, ládák hosszú sorát. Ezeknek a roncsaiból rakták
össze nagyszombat reggelén a máglyát, amelyet a tűzszenteléshez gyújtottak.
Kapnikbányán (Cavnic) szintén a templom előtti téren üti az odahordott deszkákat
a fiatalság, amikor a hívek kijönnek a szertartásról. Hasonló hagyományokat
őrzött Nagybánya és Felsőbánya bányásznépe, továbbá a vegyesvallású Szászrégen
(Reghin) is.*
Tolnában több helyen a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot
rajzolnak, és templomozás után, Jeremiás siralmainak végeztével, azt verik.
Bakonybélben nagycsütörtökön este sokan kimennek, főleg legények a község határában
lévő Borostyánkúthoz, és csak késő éjjel térnek haza. A kápolna mellett ilyenkor
tüzet raknak. Régebben szalmából készített, favázra erősített bábut is vittek
magukkal, amely szerintük Pilátust jelképezte. E bábut a tűzön elégették. Sokszor
egész éjjel is elidőztek mellette, a tördelt gallyakkal folyton táplálván a
lángokat. Úgy vélték, hogy amikor Jézust vallatták, az udvaron a szolgák és
poroszlók is a tűznél melegedtek. Ennek emlékezetére gyújtják ők is a tüzet,
Pilátust pedig azért égetik el, mert ő adta a zsidók kezébe Jézust.*
Csíkkozmási (Cozmeni) szokás, hogy Jeremiás siralmai után egy gyereket kergetnek
az udvar körül. Ha megfogják, megverik. Utána kiengesztelik valamivel.* Várdotfalva
(Csíksomlyó mellett) gyerekei ilyenkor a padokat verik meg. Ez a pilátuskergetés.*
Ács Gedeon református lelkész írja,* hogy régebben, tehát a múlt század legelején
baranyai kálvinista falukban némi pénz ellenében fogadtak valakit, akit nagypénteken
keresztre kötözve, föl-alá hurcoltak az utcákon, miközben a járókelők szidalmazták
és gúnyolódtak rajta. Mint mondogatták, így szenvedett Jézus is.
A böjtös vacsorának az Utolsó Vacsora időpontjára való tekintettel, a szegedi
tanyákon úrvacsora neve járja. Országszerte emlegetnek olyan régivágású híveket,
akik a vacsorától kezdve húsvéti nagymise utánig semmit magukhoz nem vettek.
Privigye (Prievidza) szlovák népe szerint* az ilyeneknek Isten minden bűnét
megbocsátja.
Nagycsütörtök este, illetőleg éjszaka az idősebb asszonyok itt-ott még napjainkban
is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára,
vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és
alkalomhoz illő énekeket énekelnek az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról.
Jászladányban éjjel megkerülték a falut, miközben a stációt, fájdalmas olvasót
végezték. Kiskunfélegyházán a határbeli kereszteket járták. Nem a templomból
indultak ki, hanem egyes háznépek állottak össze. Énekszó ilyenkor nem volt,
csak csöndes imádság. Pincehely asszonyai nagycsütörtökön este szintén teljes
csöndben mentek ki a határbeli keresztekhez ájtatoskodni. Mint egyikük mondotta:
mindenki a maga titkával panaszkodik az Úrnak. Nagykátán is magában imádkozik
a nép egészen hajnalig, a templomból kiindulva a temetőben, és a falu keresztjeit
járva. Nyitranagykér magyar községben velejött gyermekét az édesanya biztatja,
hogy próbáljon egy keveset aludni, egyúttal emlékezteti a Mester mellett elszunnyadó
tanítványokra (Lukács 22, 45).* Garamszentbenedek (Hronsky Benadik) szlovák
asszonyai nagycsütörtök este a nyitott koporsóban lévő Krisztus-szobrot ravatalra
helyezik, felvirágozzák, majd a hívek késő éjszakáig virrasztanak imádsággal
és énekléssel fölötte. A példákat még könnyen lehetne szaporítani.
Itt még föltétlenül későközépkori elnépiesedett, a licenciátus gyakorlatban
teljesedő hagyományról van szó.
A szomszéd Ausztriában manapság is akadnak az Olajfák hegyén szenvedő Jézus
tiszteletére emelt kápolnák (Ölbergkapelle) és élnek társulatok (Ölbergbruderschaften).*
Ez utóbbiak ájtatosságaikat egész nagyböjtben végzik. A későgótikus eredetű
kultuszáramlat emlékezetet művészi alkotások is őrzik.
Csemegi József kutatásaiból* tudjuk, hogy a domborműves ábrázolás, függetlenül
az architektúrától, a templom testébe van falazva, és így különálló alkotásként
hat. A XIV. században bukkan föl délnémet területen, talán Nürnbergben. Innen
sugárzik Bajorország, főleg Ausztria felé. Igen jelentős a bécsi Szent István-székesegyház
emlékműve.
Középkori hazánkban a XV. századból a nyilván Bécshez igazodó Kismarton, Szentmargitbánya
(Margarethen), Feketeváros (Purbach), Fertőszéleskút (Breitenbrunn), továbbá
az akkoriban még szintén német jellegű Besztercebánya, Erdélyben pedig Nagybánya,
Nagyszeben, Szászsebes (Sebesul Sasec) templomainak falán, előterében maradt
ránk.
Hasonló kultikus célzattal készült freskóábrázolások: Bártfa, Csetnek (Stitnik),
Magyarvista (Vista), Nagytótlak (Selo).* Odafestették Kőszeg egyik lebontott
városkapujára is.
Nem önállóan, hanem a Jézus élete, esetleg a Passió egyik jeleneteként gótikus
szárnyasoltáraink táblaképein is föltűnik.* Külön kiemelve fölösleges volna
felsorolni őket, hiszen a képsorozatban nincs önálló kultikus funkciójuk.
Országszerte szórványosan élő hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá
húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik. A
könyörgés, a tavaszi vegetációra való ilyetén áldáskeresés nyilván az Úrnak
az Olajfák hegyén, illetőleg a Gecemáné kertben való imádságából, virrasztásából,
továbbá Jézusnak kertész képében való megjelenéséből (Jn 20, 15) merített ösztönzést.
Budaörsi német öregek úgy emlékeztek vissza, hogy gyermekkorukban nagycsütörtök
reggel könnyű ruhában kimentek a kertbe, és ott térdenállva, nyugat felé fordulva,
kitárt karral néhány Miatyánkot végeztek. Nagyszombaton reggel hasonlóképpen
cselekedtek, de most már keletre fordultak.* A németprónaiak nagypénteken imádkoztak
a kert rügyező fái alatt.* Így Miske szlovákból magyarosodott népe is: nagypénteken
még napkelte előtt a család minden tagja a portán lévő bodzafa alatt imádkozott.*
Úgy vélték, hogy ettől egész évben egészségesek maradnak. Más helyeken ez húsvét
hajnalán történt.
A hagyomány jellegzetes továbbélése, hogy a szegedi tanyákon az év más napjain
is álmatlan öregek, gondokkal küszködő javakorabeliek éjszakai magányban szintén
a kertben, házhoz tartozó szőlőben imádkozzák az olvasót.
Az Olajfák hegyén magárahagyott Mestert engesztelő nagycsütörtöki virrasztás
többfelé belenyúlik a késő éjszakába, sőt nagypéntek hajnalába is. Már említettük,
hogy a húsvéti ünnepkörhöz fűződő hiedelmek között számot archaikus pogány
képzet lappang, illetőleg módosult formában a kereszténység eszmeköréhez simulva,
az evangéliumi lábmosástól, liturgikus oltárfosztástól, illetőleg mosástól,
továbbá a Jeruzsálemet és az Olajfák hegyét elválasztó, a szentkereszt legendájában
is emlegetett Cedron pataktól ihletve, tovább is él.*
A kultuszt archaikus-biblikus teljességben Bátya és Dusnok katolikus „rác”
népe őrzi, de a vele együttélő magyarságra is jellemző.
A felnőtt bátyaiak napkelte előtt ki szoktak menni mosdani a Dunára vagy a
közeli Vajas érre. Induláskor keresztet vetettek, egész úton imádkoztak, hátra
nem fordulhattak, senkivel nem beszéltek. A vízben arcukat, lábukat mosták
meg. Úgy vélték, hogy a betegséget mossák így le magukról. Üvegben azoknak
is vittek, akik otthon maradtak. Ezek ebből mosdottak meg. Megfürösztötték
lovaikat is.*
A közeli dusnokiak nagycsütörtök este a Kálváriát járják. Utána nem sokára,
még napkölte előtt a Vajason mosakodtak. Nem beszéltek, hallgattak. A lovakat
is lehajtották, ők is hoztak a vízből haza a többieknek. Emlegetik azt a legendát,
hogyan építette Ádám feje fölött Salamon a Cedron hídját. Az üldözött Jézus
beleesett, a kövek azonban megpuhultak, nem úgy, mint kínzóinak szíve.* Azóta
mossa le a bűntől származó betegséget az ünnep hajnalán végzett mosakodás.
Bársonyos dunántúli népe a patakban fürdött már nagycsütörtök este. Úgy vélték,
hogy ezzel minden betegségtől megszabadulnak. A hagyományt utólagosan úgy magyarázták,
hogy az Üdvözítő emlékezetére teszik, akit beletaszítottak a Cedron patakjába.
Kajáron (Győr) nagypéntek reggel az asszonyok ki szoktak menni a kereszthez,
ahol az olvasót imádkozzák, majd az Úr Jézus emlékezetére megmosakodtak a patakban.
Bakonybélben már korán reggel a pataknál szoktak imádkozni. Megmosakodtak,
vizet vittek haza. Ebben az otthonmaradtak is megmosakodtak, sőt a jószágokat
is lelocsolták vele.*
Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni. A beteg kisgyermekeket
is levitték, hogy a bajt lemossák róluk. A szokás napjainkban már csak csökevényeiben
él. Idősebbek a reggeli mosakodásukat máig a szabadban végzik el, tanyán a
gémeskútnál.
A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legények sorba kukorékolva
költötték föl a fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes
evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta.
Szék palóc faluban, hogy a ló jól menjen, nagypéntek hajnalban meg szokták
mosni a patak vizében.* Egerbaktán nagycsütörtök éjszaka a hívek a templomban
virrasztottak. Hajnalban a Laskó patakból merített holló vizében mosdottak
meg. A fiatalság mindjárt ott, a patak partján mosakodott. A szintén palóc
Héhalom fiataljai napkölte előtt a patakról hozzák az aranyosvizet. Ebben mosdanak
meg a lányok, hogy frissek, szépek legyenek. Litke palócai nagycsütörtök este
a templomban virrasztottak. Már hajnalodott, mikorra végeztek. Utána a Káposztáspatakban
megmosdottak. A vizet most rózsavíz néven emlegették. Hazaérve, edényekkel
tértek vissza a patakhoz, hogy azoknak is vigyenek rózsavizet, akik éjszaka
otthon maradtak.* A felső-Ipolyvidéken, Galsa (Holiša) táján* éjfél után minden
épkézláb ember a patakra siet. A vödröket, kancsókat összeverik, zajt ütnek,
hogy a mélyen alvókat is fölébresszék, pontosabban: a gonosz szellemeket elriasszák
vele. A béresek a lovakat vezetik és megúsztatják. Az ilyen ló sem kehes, sem
békás
nem lesz, a szőre pedig mindig ragyogó tiszta marad. Véges-végig a folyó partján
félig, vagy egészen levetkőzött emberek kurjongatva, lármázva mosdanak. Az
asszonyok csak az arcukat mossák meg. A legények közül legfrissebbnek azt tartják,
aki ilyenkor meg is fürdik. A mosakodás végeztével csöndesen hazamennek, mindenki
vizet visz magával. Ebben mosakodnak másnap, sőt a húsvéti ünnepek alatt is.
Mezőkövesd hagyománya* szerint a házat napkölte előtt a Kánya patakról hozott
vízzel szokták körüllocsolni gonoszok ellen. Meg is mosdottak benne. A szentelést
húsvét hajnalán – most már szenteltvízzel – megismételték. A közeli Szíhalom
faluban is visznek a Rima patakról vizet, hogy megmosakodjanak benne. Szil
soproni faluban a gyerekeket azért fürdetik meg a patakból merített vízben,
hogy a nyáron majd bele ne fulladjanak.* Domaházán az ilyen víznek szólatlan
víz a neve.*
Most hajnalban szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul,
néha lármával, olykor meztelenül történik, hogy a gonosz szellemet, amely a
paradicsomi kígyó módjára csúszómászó férgekben lappang, annál biztosabban
el lehessen riasztani. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik,
a férgeket jelképező szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túl öntik
ki. A Felső-Ipolyvidéken napfölkelte előtt a gazda, vagy a gazdaasszony bal
kezével, a házzal ellentétes irányban körülsepri a portát, hogy megszabaduljon
a kártevő állatoktól. Göcsejben egyesek a házat kora hajnalban meztelenül,
kezükben pálcával fenyegetve körülfutják, hogy a férgektől megszabadítsák.
Közben ezt mondják: patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol
füstös kéményt láttok!* Ez a mondás azt az ősi, sokfelé még ma is élő hagyományt
tükrözi, hogy nagypénteken a tűz az Üdvözítő halálának emlékezetére minden
háznál kialudt. Aki azonban vakmerőségében mégis begyújt, megérdemli, hogy
a férgek ellepjék.
Kisvaszar baranyai német faluban a téltemetés sajátos változataként reggel
a kert végében tüzet raknak, és a gazdasszony ezen égette el a szemetet. Utólagos
helyi magyarázat szerint azért, hogy a Jézust üldöző zsidók szemét a füst csípje
és így az utat eltévesszék. Karácodfán a nagypénteki tüzet a kapuban rakták.
Itt is már úgy magyarázták, hogy elfüstöljék vele Jézus ellenségeit.*
Székesfehérvár-Felsőváros parasztpolgársága nagycsütörtökön éjjel a ház kútjából
merített vizet. Hajnalban mindenki ezzel mosta meg a szemét.
Zagyvarékás méhészei nagypénteken folyóvizet adnak a méheknek, hogy frissebben
gyűjtsenek.*
Az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtök éjszakáján a Gecemáné emlékezetére
a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak pedig hasonló céllal valami rejtettebb
helyet kerestek föl. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg. A jószágot
is megöntözték. A tisztálkodó hagyomány a békési evangélikus szlovákság körében
is elevenen élt.*
Lehetséges, hogy e lusztrációs hagyományt még középkori liturgikus gyakorlat
is befolyásolta: a húsvéti vízszentelés a folyóparton történt, csak később
került be a templomba.
________________________________________
Bálint Sándor, 1975. Fehérvasárnap
