www.ujszeged.hu
2017. Enyészet hava (November) 20.-a - Jolán, Zsolt, Ödön, Bódog neve napja.      Nevenapra / Születésnapra magyar köszöntés


Mátyás Szabolcs - Illik tudnom, mert magyar vagyok (PFD - 1.2 MB)

Hírlevél

e-mailcím:


Hírlevéltár
(korábbi hírlevelek)


A Magyar Királyság domborzati terképe
(A terkép rákattintva nagyítható)

Akiben csordogál egy csöppnyi magyar vér, illő, hogy megismerje Thuróczy János: A Magyarok Krónikája művét.
A képre kattintva meghallgathatja.
Hallgassa hát mindenki saját értelme, hite és azonosságtudata szerint!

Irattár

Péter László: Bálint Sándor, a nevelő

2010-08-12

PÉTER LÁSZLÓ

A nevelő

Bálint Sándor 1927-ben kapott a szegedi egyetemen középiskolai tanári oklevelet. Állást azonban nem.  Kérdésemre, hogy miből élt, így felelt: „Részben édesanyámnak a nyakán, bár én rendkívül fájlaltam ezt a dolgot. Kenyerem nem volt, mégis kaláccsal éltem, mert ez alatt a három vagy négy év alatt rendkívül sokat olvastam mindenféle irányban." „Imitt-amott helyettesítettem beteg tanárokat." 1927. november 1-jétől 1928. június 30-áig a felső kereskedelmi iskolában óraadó helyettes; 1928. szeptember 1-től 1929. március 15-ig kisegítő az egyetemi könyvtárban. 1930. szeptember 10-től október 20-ig pl. a szegedi Baross Gábor reálgimnáziumban Tatai Molnár József helyett - ahogy az iskola évkönyve írta: „szakszerűen" - magyart és történelmet, 1931. szeptember 14-től október 25-ig Gosztonyi János helyett magyart és talán latint tanított.

Ilyen helyettesítés révén jutott végre 1931. november 1-jétől óraadói álláshoz a szegedi királyi katolikus tanítóképző intézetben. Pörzsölt Gézát (1873-1934) helyettesítette, majd nyugalomba vonulása után át is vette tárgyainak tanítását. Csak 1939-ben kapta meg a tanítóképző intézeti rendes tanári státust.

Tanítóképző intézeti tanár

Tizenhárom éven át (1931-44) tanította a jövendő tanítónemzedéknek magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, alkotmánytant, földrajzot, rövid ideig német nyelvet és honvédelmi ismereteket. Három éven át az V. évesek számára vezetett tanítási gyakorlatot is. Kezdetben az iskola önképzőkörének alsó tagozatát irányította tanárelnökként, majd 1933-tól, amikor ez a fölső tagozattal Petőfi Sándor önképzőkör néven egyesült, 1936-ig ő lett a vezető tanára.  A tanítóképző intézeti tanárok képzését szolgáló Apponyi Kollégium hallgatói közül azoknak, akik a szegedi tanítóképzőben végezték tanítási gyakorlatukat, szakvezető tanára volt. 1934-44 közt ő volt a tanári könyvtár őre.

Több tanítványának ismerjük emlékezését. Kadosa (Kiss) Árpád (1914-2000) 1931-ben harmadéves prepaként ismerte meg a náluk mindössze tíz évvel idősebb kezdő tanárt. „Nem ült a katedrán a tanári asztal mögé, fesztelen könnyedséggel állt a padsorok elé - emlékezett 1994-ben. - Szavait, gondolatait kifejező gesztusokkal kísérte. Óráig felszabadultak, nyíltak és közvetlenek voltak, Szerettük, és közel állt hozzánk. Szerénysége is megfogott bennünket. Nem emlékszem, hogy egyszer is komornak láttam volna őt, mosolygó arccal magyarázott, szeméből bizalom és szeretet áradt. Nem is lehetett másként, hiszen folyton arról beszélt, amit és akiket szeretett: a magyar népről. Megragadott bennünket lelkesedése. Jobbról balra homlokába hulló haját olykor egy könnyed mozdulattal hátra simította, teljesen feleslegesen, mivel hamarosan ismét a homlokába hullott. Szerény modora miatt közszeretetnek örvendett, s tisztelet övezte a közéletben is."

Lele József (1916-1995) 1933 őszén kezdte tanulmányait az újszegedi képzőben. Az iskola internátusában a fölsőbb osztályosoktól tájékozódott a tanárokról. Emlékezésében 1984-ben fölsorolta a tanárok szokásos ragadványnevét is. Bálint Sándoré jellemzően Sanyika volt. Egy ízben névnapján tanítványai is így köszöntötték föl:

-       Kedves Tanár Úr! Engedje meg, hogy úgy köszöntsük, ahogyan egymás

között mi hívjuk: Kedves Sanyika!

Bálint Sándor elpirult, de mosolygott. Elfogadta tanítványainak ezt a szeretetüket sajátos módon bizonyító megszólítást.

„Legjobban dicsérték Sanyikát, azaz dr. Bálint Sándor tanár urat, akire a becenév pontosan ráillett - emlékezett Lele József. - Sugárzott róla szelídsége, jósága, szinte gyermeke ragaszkodása növendékeihez, akikben kezdettől fogva a leendő kollégákat vagy munkatársakat látta." Lele Józsefre is a megismerkedés hatott legjobban. Nem véletlen, hogy már ismert mozzanatok tűntek föl nekik is.

Bálint Sándor bemutatkozott tanítványainak. Megmondta a nevét, s hogy mely tárgyakat fogja nekik tanítani. Beírta az osztálykönyvet.

„Egymásra néztünk. Néztük a fiatal tanár mosolygó arcát. Egy rakoncátlan hajfürt állandóan a homlokára esett, amelyet ő bal kezével igyekezett a helyére simítani, sikertelenül. Az egész jelenet, a bemutatkozás, az udvarias hangnem annyira lebilincselt bennünket, hogy halálos csendben s nyugalommal vártuk újabb megnyilatkozását." Diákjait a szokással ellentétben keresztnevükön szólította. Az egyik osztályismétlőnek komor arcát látva, megkérdezte tőle:

„- Mi baja van, kedves Viktor?

Viktor felállt, s a legnagyobb tisztelettel, de határozottan mondta:

-       Tanár úr! Nincs igazság a Földön!

-       De keresni kell, kedves Viktor, s talán egyszer maga is megtalálja. Most ne

a múltra, a jövőre gondoljon.

Megjegyzem, Viktor lelencgyerek volt. Lelkileg sérült. Hiába gondoskodtak róla nevelőszülei. Rendesen öltöztették, rendszeresen küldtek neki csomagot, zsebpénzt, az igazi szülői szeretetet soha sem érezhette. Ezt az első osztályban tanító tanáraink közül csak Sanyika érezte át, akihez Viktor őszintén ragaszkodott, s mindig biztatást, vigasztalást talált nála."

Bálint Sándor Lele Józsefre önképzőköri szereplésekor figyelt föl. A néphagyományát Szeged tövében olyannyira őrző Tápé szülötte hamarosan tanárának szorgos munkatársa lett. 1934 tavaszán pedig meghívta kedves tanárát Ilona nénjének esküvőjére. Ezzel kezdődött Bálint Sándornak rendszeres Tápéra látogatása, szinte rokoni kapcsolata a Lele családdal.

A szintén tápai Molnár Imre (1924-1999) ismét néhány évvel később lett tanítványa. Ő így emlékezett: „A negyvenes évek háborús propagandájával ellentétben igazi humanitásra és tisztánlátásra nevelt bennünket. Elítélte a védtelen emberek pusztítását éppúgy, mint az elfogult faji és nemzeti gyűlöletet. Tőle tanultuk becsülni mások eszmei meggyőződését, és azt, hogy sohasem emberséges eljárás a védtelen kisebbség elleni erőszak alkalmazása a hatalom adta lehetőség birtokában."

A Magyarország német megszállása utáni hétfői napon, 1944. március 20-án, Bálint Sándor a V. osztályban tartott történelemórát. „Megrázó képet festett a megszállás következményeiről, az ország hadszíntérré válásáról - írta a tanítóképző emlékkönyvében (1994) Csillik László (*1925). - A történelemóra inspirációjától indíttatva a 31 ötödikes diák kiszökött az intézetből. Újszegedről átmentek a Klauzál téri Kossuth-szoborhoz, így tüntettek a megszállás ellen."

Szintén Csillik László emlékezett egy esetre, amely Bálint Sándor szelíd türelmének jellemző bizonyítéka. Nikolényi Györgynek (1924-2000), a későbbi szatymazi igazgatónak, renitens viselkedése gyakran okozott neki kellemetlenséget.

„- Gyurka! Gyurka! Maga az én körösztfám! - mondta neki Bálint Sándor ra-

gyogó szelídséggel, félig tréfásan, amelynek alján mégis egyfajta komolyság mély tónusa húzódott meg.

Ezt a mély értelmű feddést Gyurka azóta is valami zavart büszkeséggel hordja szívében és eszméletében teljes súlyával, de a diákéveket idéző könnyed vidámsággal is, mint élete legnagyobb kitüntetését.

Már iskolaigazgató volt, amikor Bálint Sándor néprajzi gyűjtés közben kiment hozzá. A faluban együtt járva tapasztalta a Gyurka iránti szeretet megnyilvánulását.

Bálint Sándor így szólt hajdani »körösztfájához«:

-       Be köll vallanom, Gyurka, sose hittem volna, hogy ilyen röndös embör

lösz magából."

A háború után sokan lerongyolódva, szegényen tértek vissza Szegedre, hogy

folytassák, befejezzék tanulmányaikat. Egy hideg decemberi napon Bálint Sándort a lakásán kereste föl egyik tanítványa, Csillik László öccse,  Csillik Mihály (*1928), zakóban, kabát nélkül, mert ez nem volt neki. „Amikor beszélgetésük végeztével a tanár úr kikísérte vendégét, leakasztotta a fogasról szürke átmeneti kabátját, a fiú vállára terítette e szavak kíséretében:

-       Vögye föl, mert mögfázik!

A fiú sokáig hordta azt a melengető kabátot, amíg szét nem szakadt.

Bizonyos, hogy az irgalmasság erényét Bálint Sándor akkor nem először

gyakorolta, és nem is utoljára."

Ezt is Csillik László örökítette meg. A Gogolról szóló ismert irodalmi példázatot ide alkalmazva, hozzátette: „És sokan elmondhatjuk képletesen is, hogy Bálint Sándor köpenyéből bújtunk ki."

Bálint Sándor néhány tankönyvet is írt. Földrajzot a líceumok 1. és 2. osztálya számára a Szent István Társulat kiadásában (1939); ez utóbbi román nyelven is megjelent (1941). A tanítóképzők használatára Magyarország néprajza címmel „vezérfonalat" állított össze. A néprajz tanítása több tanulmányra ösztönözte: külön tárgyalta a néprajz oktatásának lehetőségeit a népiskolában (akkori szóhasználata szerint az elemi iskolában), a középiskolában és főként a tanítóképzőben. Gyűjtőtervezetet dolgozott ki a vallásos néprajz kutatásához.

1934-ben Néprajz és nevelés címmel foglalta össze e kérdésben nézeteit. Nem véletlenül a néphagyományoknak az emberség, a humánum átörökítésében betöltött szerepét hangoztatta. „És itt látjuk - írta - a magyar néptanító áldott misszióját. Ő általa mintázhatja meg a 20. század minden magyarja népünknek nagy erényeit: az istenélményt és a munkát, a lélek rendjét és a belőle fakadó felelősségtudatot, továbbá azt az egyszerűséget, amely mindig a lényeget tekinti." Ezt a népiskolával kapcsolatban állapította meg. A középiskolai néprajztanítás hivatásáról szólva ezt hangsúlyozta: „A »művelt« városi ember a civilizáció vívmányainak ismeretében és alkalmazásában minden bizonnyal fölötte áll a »tudatlan« népnek, - lehet, hogy naiv, lehet, hogy logikailag kevésbé iskolázott, de - organikus műveltsége, az Absolutumból táplálkozó világnézete van." A zsámbéki tanítóképző főiskola 1991-ben hasonmásban adta ki Bálint Sándornak ezt a tanulmányát, és az utána megalakult Bálint Sándor Honismereti Szakkollégium Kovács József László (*1932) főiskolai tanár vezetésével szakrális néprajzi oktatást kezdett.

1937-1941 közt óraadó volt a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek alsóvárosi katolikus tanítónőképzőjében is. Földrajzot, történelmet és közgazdaságtant tanított. Itteni tanítványai is szeretettel emlékeznek rá. Ladányi-Turóczy Béláné ny. tanítónő fölidézi, hogy amikor első órájára jött Bálint Sándor, a huncut nagylányok összebeszéltek, hogy mindenki föltűnően a nyakkendőjét nézi. Sikerült is zavarba hozniuk a fiatal tanárt: el nem tudta képzelni, mi baj lehet a nyakkendőjével. Sokáig igazgatta a kezével, de az óra végéig nem nyugodott meg. Évekkel később találkozójukon mesélték el a tanítványok, mit találtak ki nyugtalanítására. „Akkor velünk együtt jót kacagott, s hozzáfűzte: »Életem legkínosabb és leghosszabb órája volt!«"

Az egykori tanítvány elmondta, hogy Bálint Sándor városnéző utakra vitte osztályát: a dohánygyárba, a gázgyárba, sétára Alsóvárosra; a ferences rendház muzeális gyűjteményét is bemutatta nekik. Elvitte őket a fiatalkorúak bíróságának egyik tárgyalására. A tanulságok megbeszélésekor a valláserkölcsi nevelés jelentőségét hangsúlyozta: „Nem kerültek volna azok a fiatalok a bíróság elé, nem siklott volna ki az életük, ha a hitéletet elmélyítették volna a lelkükben."

„Pillanatok alatt kontaktust tudott a tanítványaival, általában az emberekkel teremteni. Órái alatt bensőséges, családias volt a hangulat. Ő volt az, aki velünk érzett, velünk örült. Azzal az erős meggyőződéssel töltött el mindnyájunkat, hogy érdemes a mi népünkért fáradni, dolgozni. Nemcsak érdemes, hanem kötelességünk is..."

Másik tanítványa, Pálos Margit Paschalis szerzetes tanárnő szintén elismerően emlékezett ezekre a városnéző sétákra. De jellemző apró emlékét is fölelevenítette. „Egyszer, mivel korán keltünk, ezért fáradt voltam az óráján, s az utolsó padban hátradőlve a széken elszundítottam. A villanycsengő berregése ébresztett fel. Kinyitottam a szemem, és éppen a tanár úr tekintetével találkoztam. A térképnél állt, kezében a mutatópálca, és éppen látta, amint álmomból föleszméltem. De sem akkor, sem később nem tette szóvá."

Másik érdekes emléke már polgári iskolai tanárképzős korából, 1943/44-ből származott. Bálint Sándor lakására hívta vizsgázni tanítványait. Mivel a rendi szabály tiltotta, hogy ő és néhány szerzetestársa magánlakásba menjen, Bálint Sándor ezt magától értődően tudomásul vette, és a lépcsőházban vizsgáztatta le őket...

Balogh Mária ny. tanítónőt több tanévben tanította. „Ő az, akire mint pedagógusra mindig csak a legnagyobb szeretettel tudok gondolni" - emlékezett. „Többször hangsúlyozta már 1939-ben: ne szégyelljük egyszerű származásunkat, a tájnyelvet, amibe beleszülettünk, műveljük, örökítsük tovább. Nála nem volt megkülönböztetés a szülők származásától, állásától, anyagi jólététől függően. Mindnyájunkkal egyformán komolyan és szeretettel bánt. A végletekig türelmes volt a tanítóképzőben a legrosszabb tanulókkal is. Nem a külsőségekkel törődött..." Ezt is fontosnak tartotta megemlíteni: „Miután az iskolából kikerültem, 20-30-40 év után sem restellt az utcán köszönni, megállítani és hogylétemről érdeklődni."

1943. november 21-én Bálint Sándor egykori gimnáziuma, a kegyesrendiek vezetése alatt álló városi Dugonics András gimnázium egykori tanítványát kérte a Kalazancius-ünnepély emlékbeszédének megtartására. Bálint Sándor ezt az alkalmat a maga pedagógiai nézeteinek tömör kifejtésére aknázta ki. Saját fogalmazta tételéből indult ki: „Alig van nemesebb emberi érzés, mint a kegyelet: az ősök érdeméről, élete példájáról való hálás megemlékezés."

Ebből indult ki, amikor Kalazanci Szent József és a kegyes tanító rend érdemeit méltatta. Előbb még egy érdekes tétele: „A katolikus Anyaszentegyház páratlan egyetemessége legtanulságosabban talán szerzetesrendjeiben teljesedik ki." Őt ugyan örök nosztalgia a franciskánusokhoz vonzotta, de egykori tanárainak szelleme is elevenen élt benne. „Bizonyára nem véletlen - mondotta - az sem, hogy a piarista rend ott gyökerezett legmélyebbre, ahol a szellemi pusztaság legjobban sóvárgott megújhodás után. Hazánkra gondolunk, amely a török hódoltság idején autochton, a nomád életben és a katolicizmus heroikus egyszerűségében teljesedő népi műveltségébe zárkózva elmaradt az európai követelményektől." „Nem véletlen az sem, hogy a piaristák elsősorban éppen az Alföld szellemi újjáépítésében serénykednek a 18. század folyamán, hiszen munkájukra itt volt a legnagyobb szükség." A szegedi kegyes oskola (1721) ezt a hivatását be is töltötte, úgymond Bálint Sándor. Megvetette Szeged polgári műveltségének alapjait, és a pietás szellemét kiterjesztette egész Dél-Magyarországra. A soknemzetiségű Délvidék vallási és közigazgatási szervezete túlnyomó részben egykori szegedi piarista diákok munkája.

Végül az ünnepi beszéd summája megint Bálint Sándor fogalmazta tétel: „A modern Magyarország aligha épülhetett volna fel piarista ihletés nélkül."

A szegedi tudományegyetemen

A hazai néprajzi felsőoktatás bölcsője: Szeged. A Kolozsvárról elüldözött, 1921-ben Szegeden megtelepült egyetemen folytatta oktatói tevékenységét Herrmann Antal (1851-1926) címzetes rendkívüli, 1924-től címzetes rendes egyetemi tanár. József Attila és Bálint Sándor is hallgatója volt.

Klebelsberg Kunó kultuszminiszternek a vidéki egyetemeket istápoló tudománypolitikája következtében számos új tanszék, új, fiatal professzor, sőt új intézmény, mint a polgári iskolai tanárképző főiskola, hozott nem csak új színt, de hatalmas lendületet is a magyar felsőoktatásba. Egyik mozzanata volt, hogy a szegedi Ferenc József Tudományegyetemre néprajzi tanszék létesítését kezdeményezte. A tanszék vezetésére a bölcsészeti kar nyilvános rendes tanárként a folklorisztikában már régóta jó hírű, bár már idős tudóst, Solymossy Sándort (1864-1945) hívta meg.

Bálint Sándor az 1924/25. tanévet a pesti egyetemen hallgatta. Fölvette Solymossy Sándornak magántanárként hirdetett népköltészeti kollégiumát is. Ennek az ismeretségnek lett következménye, hogy Solymossy 1930. szeptember 1-jétől díjtalan gyakornokként maga mellé vette. 1933 őszétől fizetés nélküli tanársegéddé léptette elő. Majd hetvenéves kora előtt, nyugállományba készülve, 1931-ben Cs. Sebestyén Károlyt (1876-1956), a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum munkatársát, Móra Ferenc jobbkezét, az igazgató helyettesét A magyar tárgyi néprajz, 1934-ben pedig Bálint Sándort Az alföldi magyarság néprajza, különös tekintettel Szeged népére tárgykörben magántanárrá habilitáltatta.

Nagyon jellemző mind Bálint Sándorra, mind Solymossy Sándorra, amit ezzel kapcsolatban Bálint Sándor nekünk, fiatalabb barátainak, több ízben is elbeszélt. „Ezt én még nem érdemlem meg" - mondotta professzorának a mindössze 29 éves jelölt. „Fiam, magának ehhez semmi köze nincsen" - volt Solymossy meglepő válasza.

Bálint Sándor 1934 őszétől a történelem kényszerítette két rövid megszakítással 1947-ig rendszeresen megtartotta magántanári előadásait. 1944. szeptember 22-én nyilvános rendkívüli tanári címet kapott, 1947. szeptember 10-én pedig Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, visszaállítva Solymossy Sándor tanszékét, nyilvános rendes tanárrá nevezte ki.

Közben, 1944 őszén, hogy a szovjet csapatok megszállták Szegedet, az egyetem úgy nyitotta meg kapuit, hogy tanárainak zöme Nyugatra menekült. Bálint Sándor a helyén maradt, és sokak helyett vállalt oktatói munkát mind az egyetemen, mind a tanárképző főiskolán. Joggal esett neki rosszul, hogy utóbb, amikor ennek évfordulóit ünnepelték, senki nem hívta, senkinek nem jutott eszébe ezért a helytállásért legalább köszönetet mondani.

A sztalinista diktatúra tombolása idején, 1951. november 1-jétől megvonták tőle a venia legendi-t.  Beosztották az egyetemi könyvtárba, ahol szerencsére, az igazgatóknak, Szekeres Pálnak (1904-1965) és utódának, Hencz Aurélnak (1913-2000) köszönhetően - hasonló sorsra jutott társával, a történész Tóth Lászlóval (1895-1958) együtt, csak délelőtt néhány órára kellett megmutatnia magát. Tóth László újságot olvasott, Bálint Sándor kutatgatott, de ő is inkább otthon dolgozott Szegedi szótárán (1957).

A forradalom vívmányaként 1956. december 22-én visszakapta előadói jogát, s újra lelkesen látott munkához régi tanszékén. Ekkor még volt alkalma néhány tanári és tudós nemzedéket a népélet titkai felé irányítania. 1957 elejéről szól tanítványának, a Békés megyei múzeumok, majd a levéltár igazgatójának, a történész Szabó Ferencnek (*1935) vallomása: „A Szeged-tudományba Bálint Sándor egyetemi óráin, az előadásokhoz kapcsolódó sétákon kaptam szemléletformáló bevezetést. Azt hiszem, az a ritka emberi jóság és közvetlenség, amely Bálint Sándor enciklopédikus műveltségű személyiségéből kisugárzott, mindig két fogalmat társít bennem Szegeddel: a humánumot és a munka szépségét."

Ugyanekkor volt Szeged néprajza című kollégiumának hallgatója Ilia Mihály egyetemi docens, irodalomtörténész, tanárnemzedékek országosan ismert nevelője, a Tiszatáj legendás főszerkesztője. „Számomra - emlékezett - ő az az oktató, aki először döbbentett rá, hogy nem szabad szégyellni tápaiságomat." Azaz: a hagyományőrzéséről híres falu, Tápé szülöttének nem lehet alacsonyabbrendűségi érzése  városi vetélytársaival szemben. „Alighanem - jellemezte Bálint Sándort - ez volt személyiségének lényege: a türelem példaképe volt, tolerált mindenféle másságot."

Előadásait pedig így méltatta: „Az egyetemen nagyon sokan tanítottak, de Bálint Sándorral elég volt egy órát együtt tölteni, mert ennyi idő alatt átadott egy félévnyi anyagot. Szórta a tudást, sugárzott, s ezért egy olyan tanári, kutatói gárda növekedett föl a keze alatt, amely ma szerte a világban sugározza tovább a professzor szellemét."

Szabó József (*1940), a szegedi egyetem mai nyelvészprofesszora, a nyelvjárástan kutatója, a Dunántúlról került a szegedi egyetemre. 1959 őszén kezdte hallgatni Bálint Sándor Magyar folklór című előadásait, „lenyűgözve az előadás tartalmától és attól a nyelvi szépségtől, amely üdítő formában, a tárgyhoz illő, mégsem kimódolt, hanem belülről fakadó természetességgel, sajátos népies-nyelvjárásias hangulatisággal, érthető magyarsággal közvetítette számunkra a magyar folklór értékeit, kincseit. Vizsgáznunk tárgyából nem volt kötelező, de mivel lehetett, és érdeklődés ébredt bennem a néprajz iránt, jelentkeztem nála vizsgára, mégpedig - mint később kiderült - nemcsak életem első, hanem egyszersmind a legkönnyebb kollokviumára. Nem emlékszem, hogy kaptam vagy húztam volna tételt, ehelyett inkább szülőfalum és környéke néphagyományairól, különböző szokásairól faggatott, ráébresztvén arra, hogy mennyi néprajzi értéke van a Koppány mente népének, szűkebb pátriámnak."

Még szintén Szabó József tartotta fontosnak, hogy emlékezzék Bálint Sándor jellemző magatartására: „Bálint Sándor professzor urat nem láttam sietni, sohasem láttam türelmetlennek, kapkodónak. Neki mindig mindenre, mindenkire volt ideje. A nagy tudású kutató szerénységével és végtelen derűjével szemlélte a világot, s ízig-vérig pedagógusként karolta föl mindazokat, akik tanítványának tekinthették magukat.

Ám az újból megszilárduló marxista-leninista hatalom nem sokáig tűrte, hogy Bálint Sándor - köztudomású vallásos meggyőződésével - egyetemi katedráról oktathassa humanista és magyar tudományát.

1964 májusában a bonni egyetem néprajzprofesszorának, Matthias Zendernek (1907-1993) meghívására Bonnban néprajzi tanácskozáson vett részt. A tíznapos nyugati útról hazahozta Méray Tibor Nagy Imre-életrajzát. Jóval később kölcsönadta régi barátjának, Pálfy-Budinszky Endrének (1902-1968). A politikai rendőrség már jóval régebb óta rendszeresen figyelte, lakásán és tanszéki szobájában poloskát (lehallgatókészüléket) helyezett el, és 1965-ben bíróság elé citálta. Folytatólagosan elkövetett izgatásban mondták ki bűnösnek, és hat hónapi szabadságvesztésre ítélték, de végrehajtását háromévi próbaidőre fölfüggesztették. Az ítélet következményeként Bálint Sándor kénytelen volt nyugdíjazását kérni. Ezzel 1966. újév napján véget ért egyetemi tanári pályája. A hátralevő esztendőkben életművének betakarítására használta fogyatkozó erőit. Ekkor hozta létre három-három kötetben kutatásainak összefoglalását (A szögedi nemzet 1-3; Karácsony, húsvét, pünkösd, 1, Ünnepi kalendárium, 1-2).

E művek kárpótolnak bennünket azokért az elveszett évekért, amelyekben Bálint Sándor hatalmas tudását és emberségét katedrájáról még sugározhatta volna.

 

Győrfi Károly: Keresztényüldözés a 21. század elején

Tóth Béla: Tudósítások a török kori Szegedről

Aki Európából (is) látta Magyarországot...

Sz. Lukács Imre: Tábor a pusztán; A halál színpadán

Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc: Vádló Bitófák

Raffay Ernő - Szabadkőműves béklyóban Ady Endre

Juhételek

Oláh Miklós: Fejezetek a szegedi várbörtön történetéből

Hiper- és hipoaktivitás, figyelemzavar

Veress D. Csaba: A szegedi vár.

Tömörkény István: Hétről hétre

Csapody Miklós: „Nehéz útra keltem”...

Móra Ferenc: Írások Csókáról

Bogár László : Örvényben

Ozsváth Gábor Dániel - Ozsváthné Csegezi Mónika: Szeged város főmérnökeinek és Mérnöki Hivatalának krónikája

Péter László: 14 írás József Attiláról

Firbás Zoltán: Szeged Panorámatérkép

Péter László: Árvízi emlékek Szegeden

Tóth Béla

Tóth Béla: Teremtő Joó Istvánék emlékező könyve