Szögedi nagytáj
Mód László
Egy alföldi szőlőtermő táj,
Horgos-Királyhalom
a 19-20. század fordulóján
„Egy bizonyos és ez az, hogy a szegedi
homok a szőlőben olyan kulturnövényt bir, mely hozzájárult nagy siványai hasznositásához.
A régi mozgó homoksikon igazi diszes kultúra fejlett ki gyümölcsfákkal vegyesen.
A mezőgazdaság biztosabb jövedelmi alapra helyezkedett, az üzletág általa változatosabbá
lett. Alig hinné az ember, aránylag milyen kis területen képes magát a homoki
szőlősgazda fentartani. Szőlője és gyümölcsöséből egész nyáron és őszön pénzel.
Bortermése még nagyobb összeghez juttatja.” E mondatokkal jellemezte Szüts
Mihály a szegedi szőlőművelést 1914-ben megjelent munkájában, amelyben a város
mezőgazdasági viszonyait mutatta be. (Szüts Mihály 1914. 172.) Az idézetből
kiderül, hogy az 1910-es években a szegedi határ terméketlen, homok borította
részein a szőlőtermesztésnek egyre nagyobb szerep jutott. A homoki telepítés
az 1760-as évek első felében elkezdődött, de nagyobb lendületet csak a 19-20.
század fordulójától vett. A várost övező, kötött talajon elterülő szőlők (Tarján, Szillér, Francia-högy stb.) pusztulása már a 18. században megindult, de végső
csapást csak a filoxéra jelentette számukra. A korábban hasznosíthatatlannak
tartott területek értéke ugyanakkor megnőtt, mivel a homoktalajok többsége
a szőlőgyökértetű kártételével szemben ellenállónak bizonyult. (Juhász Antal
1989. 53-56.) A szögedi nemzet első részében a nagytáj szőlőművelését, borászati
hagyományait tárgyaló fejezet részletesen szól Horgos-Királyhalomról, (Bálint
Sándor 1976. 574-575.) ami ugyan nem tartozott a város határához, ám a területen
folyó gazdálkodás példaként szolgált, s élénk hatást gyakorolt a környék tanyai
gazdáira, birtokosaira. A szőlőtelepítésben jelentékeny szerep jutott jónéhány
szegedi polgárnak is, akik új fajtákat honosítottak meg, valamint korszerű
művelési technikákat alkalmaztak. Bálint Sándor a terület szőlőkultúráját személyes
visszaemlékezések és a korabeli sajtótudósítások alapján próbálta bemutatni,
figyelmét azonban elkerülték a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara jelentései, illetve a Borászati Lapok milleniumi számának idevonatkozó
írásai, melyek segítségével valamivel árnyaltabb képet rajzolhatunk a homokpuszta
gazdálkodásáról. A Királyhalom elnevezés Ferenc József 1883. évi látogatásának
emlékét őrzi: “Ő felsége látogatása alkalmával ez a vidék, mely a Kárász-féle
uradalomhoz tartozott, meglehetősen buczkás, halmos volt; ezért, részint a
nagy esemény emlékére, részint hepe-hupás voltára való tekintetből, elnevezték <Királyhalmoknak>-nak. Hogy miért nem inkább <Királyhalmá>-nak, vagy <Királyhalom>-nak? Arról számoljanak a nyelvész urak, a kik ugy látszik gyönyörüségöket találják
abban, hogy a magyar ember nyelvét meggyötörjék.” (Borászati Lapok 1896. 139.)
Horgos-Királyhalmot a trianoni békeszerződés következtében Horgossal együtt
elcsatolták Magyarországtól, 1946-ban kormányrendelet révén kapta a Bački Vinogradi
nevet. (Bálint Sándor 1976. 183. , Juhász Antal 1989. 108.)
A 3 ezer holdas pusztát a Kárász család 1890 táján adta el holdanként 30 forintért
Ormódi Bélának (1881-ig Berger), akinek az üzlethez bécsi bankok támogatását
sikerült megszereznie. (Habermann Gusztáv 1992. 206.) Ezt követően a pénzember
a homokot főleg a szegedi külső határ kisparasztjai között parcellázta fel
a vásárlási ár kétszereséért. A vevőknek a vétel alkalmával csupán csak öt
forintot kellett fizetniük, a fennmaradó összeget 12 év alatt törlesztették.
A puszta leghitványabb részét, mintegy 200 holdat az Ormódiból, Fritsch bécsi
bankárból és más osztrák pénzemberekből álló részvénytársaság telepítette be
szőlővel. A munka irányításával Zauner Richárdot bízták meg, aki a klosterneuburgi
szőlészeti akadémián szerzett szakirányú képesítést magának, később pedig a
budafoki állami borpincéknél tevékenykedett. A borászati szakember feladata
annak ellenőrzésére is kiterjedt, hogy a parcellát vásárlók betartják-e a szőlőtelepítésre
vonatkozó szerződésbeli előírásokat. Ezen kívül ingyenes tanácsokkal látta
el
az új birtokosokat a korszerű szőlészeti eljárásokkal kapcsolatban. (Für Lajos
1983. 63.) Zaunert Sághy László követte, aki kádármesterből vált borászati
szakemberré. A szakítás feltehetőleg azért következett be, mivel Ormódiék nem
nézték jó szemmel Zauner újabb és újabb kezdeményezéseit, amelyek komoly pénzbefektetést
igényeltek. A szakember később Petőfiszálláson saját magának 4, Pitricsom pusztán
pedig a Pallavicini uradalom egyik bérlőjének, egy Landesberg nevű szegedi
személynek 40 holdat telepített. (Bálint Sándor 1976. 575.) Az üzlet sikerén
felbuzdulva Ormódi 1902-ben megvette a mérgesi pusztát a jászberényiektől,
1905-ben 300 magyar holdon újabb szőlőültetvényt létesült, az állandó alkalmazottak
számára pedig 600 négyszögöles telkeken 40 szoba-konyhás ház épült. Az akció
lebonyolításához betéti társaságot hozott létre, amely a jászberényi közbirtokosságtól
megvásárolt területen a parcellázással nagyarányú szőlőtelepítést és tanyásodást
indított el. Az önálló településsé válás jórészt Ormódi Béla tevékenységéhez köthető, melynek eredményeként megindult a puszta tömeges benépesülése.
(Für Lajos 1983. 63.) Horgos-Királyhalom esete szépen példázza azt, hogy a
nagytőke miképpen kapcsolódott be a homoki szőlőkultúra fellendítésébe. Ennek
a gyakorlatban bevált technikája az volt, hogy a vállalkozó több száz, esetleg
több ezer holdat vásárolt meg. A terület egy részét részletfizetés ellenében
2-6 holdas darabokban felparcellázták a föld nélküli szegény vagy elszegényedett
személyeknek, a fennmaradón pedig a saját magára számára létesített nagyüzemi
telepet. (Égető Melinda 2006. 59)
A Borászati Lapokban gyakran jelentek meg beszámolók a királyhalmi pusztán
újonnan létrejövő szőlőbirtokokról, amelyeken korszerű gazdálkodás folyt. (Heinrich
József homoki szőlőtelepe Királyhalmokon 1896. 118-120., Magyar Szőlőtelepitő
Részvény-Társaság 1896. 126., Ormódi Béla szőlőtelepe Királyhalmokon 1896.
135., Rombay Zsigmond királyhalmoki immunis homok szőlőtelepe 1896. 139.) Úgy
tűnik, hogy a tulajdonosok egy része nem telepedett le helyben, vagyis extraneus
birtokos volt, ami azt jelentette, hogy területeik művelését szakavatott alkalmazott
irányíthatta. Ormódi Béla, Heinrich József és Szarvady Lajos Szegeden, Szobonya
Bertalan Adán, Rombay Zsigmond Pankotán, Batizy Endre Nagyszőllősön, Korossy
Emil Szabadkán Ormódi Vilmos pedig Budapesten élt. (Évi jelentés <1891> a
szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1892.
60.)
A területek betelepítése a következő módon alakult: Heinrich József 1890-ben
10, 1892-ben pedig 17 kat. holdat ültetett, szőlészetét 40 kat. holdra tervezte.
A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság 1895-ben telepítette be az első, 1896-ban
pedig a második száz hold szőlőt. A birtok tulajdonosai feltehetőleg Ormódi
Béla, Eisenstädter Ignác szegedi, Kiss Mór nagybecskereki, Ormódi Lajos debreceni,
Ormódi Vilmos budapesti, valamint Nasé Jahn, Schönau Frigyes és Nasé I. C.
bécsi lakosok lehettek, akik közösen fektették be tőkéjüket. (Évi jelentés <1891> a
szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1892.
60.)
A Borászati Lapokban napvilágot látott tudósítások a szőlőültetés technikáiról
is helyenként megemlékeznek. Általánosan bevett gyakorlatnak számított, hogy
a telepítést megelőzően a területet rigolírozták, azaz a talajt teljesen megfordították.
1870 táján mégcsak az úri-polgári birtokosok alkalmazták e sok esetben költséges
eljárást, ami aztán 1890 és 1900 között vált általánossá. (Égető Melinda 2001/a.
551.) Rombay Zsigmond birtokán a szőlőültetés előtt mintegy 70 cm mélyen forgatták
meg a homokot. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság esetén a telepítés költségeit
tovább növelte az, hogy a fordításnál a cserebogárpajorokat a munkások a földből
kiszedték, amiért külön díjazásban részesültek. A terület előkészítését négyszögölenként
2-2 ½ krajcárért végezték, 1000 darab pajor után pedig 2 forintot kaptak. A
kártevők összegyűjtésére azért volt szükség, mivel szőlő gyökereivel táplálkozva
képesek a tőkéket teljesen elpusztítani. A Rombay Zsigmond és a Heinrich József
által létrehozott szőlőbirtokokon a telepítés
előtt a homokbuckákat elegyengették, a mélyedéseket pedig gondosan feltöltötték.
A művelet Szeged környékén talicskával, illetve homokhordó szekérrel történt.
Az 1879. évi nagy árvíz után jelent meg a homokhordó bakity néven ismertté
vált kétkerekű taliga, amit feltehetőleg a töltésépítésekben résztvevő olasz
földmunkások honosítottak meg. A homokbuckák elterítésére szolgált a homokszánkó
és az ún. hegyhúzó is. (Balassa Iván 1994. 93-97.) Heinrich József még arra
is nagy gondot fordított, hogy a felszín elmunkálását követően az ültetvény
megfelelő lejtése megmaradjon. A talajadottságok következtében a birtokosoknak
a homok megkötéséről is külön kellett gondoskodniuk, mivel a viharos erejű
szél hatalmas károkat okozhatott. A filoxéravész után telepített szőlők jelentős
része homokos talajra került, éppen ezért a futóhomok megkötése kulcskérdésnek
számított. A fiatal ültetvényeken egyrészt meg kellett akadályozni azt, hogy
a szél elhordja a homokot a vesszők közül, másrészt azt, hogy a homok megfojtsa
a rügyeket. (Égető Melinda 2001/a. 553.) Rombay Zsigmond ez ellen úgy kívánt védekezni,
hogy a szőlő körül két sor gyümölcsfát ültetett. Ormódi Béla a szél pusztításai
ellen szintén gyümölcstelepítéssel próbálkozott, birtokát alma-, körte-, kajszi-
és őszibarackfákból álló gyümölcsös vette körül. Heinrich József a tavaszi
szeles időjárás kártételeivel szemben a következő módon próbált meg védekezni:
„Őszszel a szőlő befedése mindenkor nyugotról kelet irányban történik, s igy
a befedés alkalmával képződött bakhátak mindmegannyi gátat képeznek s igy homokkifuvás
nincsen, tavaszszal a nyitást követőleg az egész terület szalmával leszóratik
s ásó segitségével a homokba be lesz szurkálva s ezen eljárás által homok ki-
vagy befuvás egyáltalában nem keletkezik.” (Borászati Lapok 1896. 118.)
Bernátsky Jenő é.n. nyomán
A telepítés során a birtokokat különböző
nagyságú, 1, 3 holdas, illetve 1 hektáros táblákra osztották, amelyeket 4 és
5 méter széles utak öveztek. A beszámolók két esetben a tőke- és a sortávolságokról
is tudósítanak. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság ültetvényén a sorok
125, a szőlők pedig 100 cm távolságra feküdtek egymástól. Ormódi Béla birtokán
mind a sor- mind a tőketávolság 1 méter volt. A 19-20. század fordulóján a
szakemberek irányításával létesített nagyobb üzemekben igyekeztek úgy telepíteni
a szőlőket, hogy a sor- és a tőketávolság közelítsen az élettani és a korszerűbb
termelési eljárások által támasztott követelményekhez. A szőlészeti újítások
bevezetésében élen járó birtokosok a sortávolságot 80-100-120 cm-re, a tőketávolságot
60-80-100 cm-re növelték. (Für Lajos 1983. 145.)
Horgos-Királyhalom szőlőbirtokai immunis talajon jöttek létre, ami védelmet
nyújtott a filoxéra kártétele ellen. Ormódi Béla és a Magyar Szőlőtelepítő
Részvénytársaság telepét sima vesszővel ültette be, amit a homokban a szőlőgyökértetű
nem tudott megtámadni. A részvénytársaság birtokának betelepítése során fafúrót
és az ún. iszapolási technikát alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a lyukakat
vízzel teleöntötték, melynek eredményeként a föld tökéletesebben hozzátapadt
a vesszőkhöz. A tudósítások a homok immunitásán kívül egyéb jellegzetességekre
is felhívták a figyelmet. A Heinrich József-féle telepet korábban mintegy 30
esztendőn keresztül legelőként hasznosították, ezért a talaj humusztartalma
is megfelelőnek bizonyult. Ormódi Béla birtokán a homok sötétebb és világosabb
árnyalatú volt, tápanyagokban gazdagabb és szegényebb részekkel, a Magyar Szőlőtelepítő
Részvénytársaság szürke és fekete homokba telepítette a szőlőt. A Horgos-Királyhalmon
létrejövő telepeken sokféle fajtát termesztettek, birtokonként eltérő
arányban fehér és vörös, valamint csemege- és borszőlőket telepítettek a tulajdonosok.
A fajtaállományt áttekintve azt láthatjuk, hogy a korábban termesztett, főként
tömegbort adó vörös szőlők helyett az úri-polgári birtokosok olyan fehér illetve
csemegefajtákat honosítottak meg, amelyek korábban ismeretlennek számítottak
a Dél-Alföldön. Szeged környékén a 19. század elején a legkedveltebb szőlőfajtának
a magyarka vagy más néven a szlankamenka számított. (Bálint Sándor 1976. 572.)
A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság területén a csemegefajták aránya elérte
a 78%-ot, ami azt jelentette, hogy mintegy 140 magyar holdon termesztettek
fehér és piros chasselast, a fennmaradó részre pedig borszőlőket (12 hold kövidinka,
6 hold piros veltelini, 5 hold olasz rizling, 3 hold mustos fehér) telepítettek.
Ormódi Béla birtokán piros, illetve a fehér chasselas-án kívül muskat lunel,
nagyburgundi, piros veltelini, passatutti, zöldszilváni, kadarka és kövidinka
fajták tenyésztek. Heinrich József saját telepére mintegy 167 féle szőlőt ültetett,
amelyeket a következő csoportokra osztott a Borászati Lapokban megjelent tudósítás:
1. Különféle csemegeszőlőfajok (Pl: Ezeréves Magyarország emléke, Kossuth Lajos,
halápi szagos, imperial, genuai, zsidóországi rózsa stb.) 2. Chasselas-fajok.
3. Szagos vagy muskotályfajok (Pl: muscat Jézus, muscat ottonel, muscat Matthiasz
stb.) 4. Borfaj szőlők (Pl: bánáti rizling, bogdányi dinka, kövidinka, ménesi
rózsa, szerémi zöld stb.) 5. Amerikai fajok (Pl: riparia portalis,
rupertris monticola). Rombay Zsigmond birtokán fehér (olasz rizling, kövidinka,
mustos fehér stb.) és vörös borszőlőket (nemes kadarka, nagyburgundi), valamint
csemegefajtákat (chasselas rouge, muscat lunel stb.) termesztett. Szinte mindegyik
telepen külön fajtagyűjtemény is létesült, ami nemcsak a birtokosok szőlészet
iránti szenvedélyét, hanem kísérletező kedvüket is jól példázza, mivel a homokon
ki akarták próbálni az egyes szőlőfajták tűrőképességét, alkalmazkodását. A
Borászati Lapokban napvilágot látott tudósítások közül néhány a szőlőművelés
során alkalmazott szaporítási és metszési eljárásokról is részletesen beszámol.
Ormódi Béla szőlőtelepén az egy holdnyi madeleine fajtát zöld-, illetve fás
technikával oltották át különböző csemegefajtákra. Heinrich József birtokára
azzal a céllal ültetett amerikai szőlőket, hogy oltványokat készítenek majd
belőlük, amelyeket jó pénzért lehet értékesíteni. Rombay Zsigmond a chasselas
fajták kapcsán jegyezte meg, hogy az erőteljes, fiatal tőkék a csemegeszőlőknél nem éppen kívánatos tömött és nagy fürtöket hoztak, ami ellen az elkövetkezendőkben
a hosszúcsapos, illetve a szálvesszős metszés alkalmazása nyújthat megoldást.
Az egyes szőlőfajták termőképességét úgy tűnik, hogy nagy mértékben befolyásolták
a domborzati viszonyok. A részvénytársaság birtokán például megfigyelték, hogy
a chasselas főleg a nedvességben gazdag, sík fekvésű részeken a burgundi, a
szemendriai és a mézes fehér viszont a magasabb, szárazabb homokbuckákon fejlődött
kiválóan. A tudósítások többsége természetesen az új telepítésű szőlők terméseredményeiről,
az egyes fajtákból sajtolt must cukorfokáról és a belőlük készített borok minőségéről
is részletes áttekintést ad. Ormódi Béla birtokán 1894-ben a három évvel korábban
ültetett tőkék még csak fél termést hoztak: a chasselast 15-16, a piros veltelinit
20-22, a kövidinkát 15-16, a rizlinget 18-20, a muskat lunelt 19-20, a zöldszilvánit
pedig 20-22 cukorfokosnak mérték szüret idején. A mustból készített borok erősek
voltak, savtartalmuk viszont szegényesnek bizonyult.
1898-ban a Borászati Lapok részletes beszámolót közölt jó néhány királyhalmi
szőlőgazdaságról, többek között a Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság, Ormódi
Béla, Szobonya Bertalan, Dr. Rombay János, Heinrich József és Szarvady Lajos
birtokairól, amelyek szőlészeti-borászati szempontból kiemelkedőnek bizonyultak.
A részvénytársaság területének 75%-án csemege-, 25%-án pedig borszőlők tenyésztek.
Az étkezési fajták termését volt, amikor Berlinben adták el métermázsánként
25-26 forintért vasúton juttatva el Németországba. Sima vesszőket telepítettek,
iskoláztatni csak értékesítés céljából szoktak. Az alacsonyabb fekvésű területeken
a fakadó vizek sok kárt okoztak, néhol a 2 hónapig álló víz kiölte a tőkéket.
Ormódi Béla szőlőbirtoka 150 holdon terült el, amit javarészt sima vesszővel
telepítettek be, de gyökerest is használtak. A hiányokat döntéssel pótolták,
a sor- és a tőketávolságot 100 cm-re állították be. A gyökeresen elrakott chasselas
termőre fordulva 2-3 rügyes csapokon 8-10 fürtöt hozott. A csemegeszőlőt
az Ormódi birtokról is eladták helyben, majd Berlinbe szállították. Az 1898-as
esztendő csapadékos időjárású volt, ami miatt a termés rothadni kezdett. A
leginkább bevált fajták közé a burgundi, a kövidinka, a muscat d’ alexandrie
és a kalábriai tartozott, habár legutóbbinak ártott a víz sokat. A sovány talajba
ültetett kövidinkán a pajor vitt végbe nagy pusztítást, amiért sok tőkét pótolni
kellett. Szobonya Bertalan (volt adai vincellériskola igazgató) szőlője 40
holdon terült el, ahol homoki fajokat termesztettek modern művelési eljárások
alkalmazásával. Dr. Rombay János birtokát a peronoszpóra károsította. Mustos
fehéret és piros bakatort telepített. Utóbbi a homokon sokkal karéjozottabb
levéllel bírt, ugyanakkor megtartotta rúgásra való hajlandóságát, több helyen
egész fürtöket lehetett találni a tőkék alatt. Heinrich József szőlészeti felügyelő
birtokán hírneves fajtagyűjteményt alakítottak ki, ahol 50 különböző szőlőt
lehetett megtekinteni. Az új fajták közül kiemelkedett a Kossuth, amelyet a
Madleine Augevine magvából tenyésztettek ki. A Magyarország ezeréves emléke a korán
érő szőlők közé tartozott, bogyója nagyra nőtt. Szarvady Lajos birtokán jól
beváltak a csemegfajták (pl: mustos fehér), a terület beosztása, sor- és tőketávolsága
kifogástalannak bizonyult.
Bernátsky Jenő é.n. nyomán
Az 1899-ben rendezett szegedi országos
mezőgazdasági kiállításon mintaszőlőtelep is létesült, amelyen a Magyar Szőlőtelepítő
Részvénytársaság. 44, Ormódi Béla pedig 40 homoki tőkét mutatott be a nagyközönség
számára. A Szegeden 1910. szeptember 25-én és 26-án tartott borászati kongresszus
résztvevői Horgos-Királyhalomra látogattak el, ahol megtekintették Szobonya
Bertalan, Juranovits Ferenc és Ormódi Béla birtokait, valamint a Magyar Szőlőtelepítő
Részvénytársaság központi gazdaságának csomagoló- és préshelyiségeit illetve
pincéit.
A filoxéravész okozta válságos helyzet enyhítése céljából jött létre az 1894.
évi hegyközségi törvény, amelynek Miklós Gyula országos borászati kormánybiztos
javaslatai képezték az alapját. (Vásárhelyi Zoltán 1901. 5.) A rendelkezésnek
köszönhetően az 1900-as esztendő végéig 40 vármegye 583 településén összesen
712 hegyközség alakult, Csongrád megyében 1901-ig csak Szentesen jött létre
birtokos közösség. (Vásárhelyi Zoltán 1901. 6.)
1906-ben kapták meg a királyhalmi szőlősgazdák hegyközségük megalapítására
vonatkozó alispáni engedélyt, amely 517 kat. hold és 1400 négyszögölnyi területet
ölelt fel. Az alapító okiratot és a hegyközségi törvény másolatát a Szentesi
Levéltárban található Csongrád megyére vonatkozó iratanyag őrzi. Érdekes, hogy
a Borászati Lapok 1899. augusztus 20-ai száma arról tudósít, hogy a homokpusztán
birtokos közösség alakult, amelynek elnöke Rombay Zsigmond, jegyzője Szobonya
Bertalan, pénztárnoka Saághy László, hegybírája pedig Lakó Mihály volt. ( Borászati
Lapok 1899. augusztus 20. 618.) Az 1899 és az 1906 között eltelt hét esztendő
arra utalhat, hogy valami okból kifolyólag a birtokos közösség működésképtelenné
vált, majd az 1900-as évek közepén újjáalakult. A hegyközségi tagok által birtokolt
szőlők nagyságát illetően azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Ormódi Béla
a megvásárolt homokpusztát egy magyar holdanként, azaz 1200 négyszögölenként
parcellázta ki. A számba vett tulajdonosok közül csupán csak ketten bírtak
kis területet, a többség 3 kat. holdnál nagyobb szőlővel rendelkezett, ami
egyértelműen árutermelő szőlő- illetve bortermelésre utal. A Magyar Szőlőtelepítő
Részvénytársaság 150 kat. holdas birtokán kívül kiemelkedik a gazdák közül
Ormódi Béla 101, Szobonya Bertalan 37, Tóth Henrik 30 és dr. Rombay Zsigmond
22 kat. holdnyi szőlőjével. A hegyközség megalakításában tehát kulcsszerepet
játszottak azok a vállalkozó szellemű polgárok, akik az 1890-es legelején felfedezték
a homoki szőlőtermesztésben rejlő üzleti lehetőséget. A helybeli birtokosok
olyan szervezeti formába tömörültek, amelynek a már meglevő, 1894. évi hegyközségi
törvény képezte az alapját.
Ormódi Bélát és vállalkozó szellemű társait a szőlészkedés iránti érdeklődés
mellett természetesen a termésből remélt haszon is vonzotta. A rendelkezésre
álló forrásokból világosan látszik, hogy a jövedelem leginkább csemegeszőlő
árubabocsájtásából származott, ami a legfontosabb bevételi forrást jelentette.
A kedvező értékesítési feltételekről Heinrich József a következőképpen számolt
be: „A csemegeszőlő és bor értékesítésére nézve a tapasztalatok után mondhatom,
hogy a finom minőségü csemegeszőlő és a jobb minőségü bor a mai nagyon is szomoru
szőlészeti viszonyok közepette igen keresett czikk, ennélfogva könnyen talál
vevőre; tény azonban az, hogy a nagybani elárusitással foglalkozó kereskedő
ott vásárol szivesen, a hol nagyobb mennyiségü készletet talál és az ilyen
helyen a készletet valamivel magasabb áron is fizeti, mint a kisebb mennyiséget;
és azt hiszem, hogy nem csalatkozom számitásomban, ha azt állitom, hogy még
több éven át mindig könnyü lesz a csemegeszőlőt és a bort eladni, mert mostanában
még Budapestet
sem voltunk és nem leszünk képesek csemegeszőllővel ellátni, hol vannak aztán
még a többi világvárosok?” (Borászati Lapok 1896. 120.) Az idézetben emlegetett
kedvezőtlen helyzet feltehetőleg a filoxéra által okozott pusztításra vonatkozik,
amely a 19-20. század fordulóján jelentékeny módon visszavetette a történeti
borvidékek szőlőkultúráját. A homoki termesztés előtt éppen ezért szinte korlátlan
értékesítési lehetőség nyílt, amelyet tovább fokoztak az egyre gyarapodó nagyvárosi
népesség megnövekedett igényei is. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara tudósításai
részletes felvilágosítást adnak arra vonatkozólag, hogy a királyhalmi homokpusztáról
mekkora mennyiségű csemegeszőlőt szállítottak el. ( Évi jelentés (1896) a szegedi
kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1897. 37., Évi
jelentés (1897) a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági
viszonyairól. 1898. 49., A Szegedi Kamara évkönyve (1901.) a kerület közgazdasági
viszonyairól. 1902. 57.) A beszámolók különösen értékesek, hiszen feltüntetik azokat a városokat is, ahol az árut értékesítették.
1896-ban 33167, a rá következő esztendőben pedig 67 ezer kosár (1 kosár=5-7
kg) csemegeszőlőt vettek meg a kereskedők, ami 32-34 krajcáros kilónkénti felvásárlási
ár mellett 1897-ben 120 ezer forint értéket képviselt. 1901-ben a részvénytársasági
és az Ormódi-féle telepről 65 ezer kosárban, mintegy 3650 mázsa étkezési szőlőt
szállítottak el. A csemegeszőlő mellett jelentős volt a borszőlőből (16000
mázsa), valamint a borból származó jövedelem is, ami a birtokosokat komoly
haszonhoz jutatta. Az 1902-ben szüretelt termés értéke az előző évhez képest
ugyan csökkenést mutatott, ám az 530 ezer korona még mindig jelentős pénzösszegnek
bizonyult. A birtokosok nagy gondot fordítottak a csemegeszőlő piaci előkészítésére,
amely nagy mértékben hozzájárult az értékesítés sikeréhez. A részvénytársaság
Dél-Tirolból, Meran vidékéről szerződtetett alkalmi munkásokat, akik a chasselas
különleges csomagolását végezték. Heinrich József birtokáról a termést olyan 4 kg-os kosarakban szállították el, amelyeket hántolt fűzfavesszőből
készítettek.
Bernátsky Jenő é.n. nyomán
A rendelkezésünkre álló források segítségével könnyen megrajzolhatjuk a Királyhalmon termelt szőlő értékesítési körzetét, azaz számbavehetjük azokat a településeket, ahova évről évre rendszeresen szállítottak kisebb-nagyobb mennyiségben az áruból. A csemegeszőlő nagy részét az Osztrák-Magyar-Monarchián belül adtak el, de Németországba, főként Berlinbe is jutott a termésből. Az 1896-ban elszállított 33617 kosár szőlő Budapestre, Bécsbe, Prágába, Berlinbe, Lembergbe, Krakkóba, Kassára, Kolozsvárra és Szamosújvárra került. 1902-ben a termés két legfontosabb felvevő piaca Bécs és Budapest volt, de nagyobb mennyiséget vittek Észak-Magyarországra, Galíciába, Felső-Ausztriába és Erdélybe is. Az étkezési szőlő értékesítési feltételeinek megteremtéséhez jelentékeny módon hozzájárult a jól kiépített vasúthálózat, melynek segítségével akár több száz kilométerre is könnyen eljuthatott az áru. A távolabbi piacok a század elején a hosszú szállítási idő, valamint az olasz csemegeszőlők versenye miatt nem igazán kerültek elérhető közelségbe, jóllehet bizonyos elképzelések napvilágot láttak a közlekedési viszonyok kedvezőbbé tételére: „Ha azonban a magyar élelmiszer-szállitó részvénytársaság terve sikerül s létrejő egy naponkint közlekedő külön vonat romlandó élelmiszerek számára Budapest és London között Berlin felé és ez utóbbi piaczot állitólag 35 óra alatt éri el, valószinűleg a szőlő-export is meg fog élénkülni, föltéve, hogy a kötendő kereskedelmi szerződés Németországgal a szőlő-vámtételeit nem fogja emelni.” (Szegedi Kamara Évkönyve (1902) a kerület közgazdasági viszonyairól. 1903. 53.) Az étkezési szőlő mellett a Királyhalmon termelt bor is jelentős jövedelemhez jutatta a birtokosokat. A borok nagy részét közvetlenül a kierjesztést követően főként a szomszédos alföldi vármegyékben értékesítették, de budapesti és bécsi vendéglősök, kocsmárosok és borkereskedők is szívesen vásárolták. Szarvady Lajos helyi szőlőbirtokos és kamarai elnök beszámolójából világosan kiderül, hogy ez nagy mértékben annak tudható be, hogy a gazdák a minőségi fajtákat részesítették előnyben, valamint nagy gondot fordítottak a borok megfelelő kezelésére. A csemegeszőlő szállítását segíthette elő a Szobonya-féle rácsos vagonberendezés, amelynek a MÁV megvásárolta a szabadalmi jogát. A találmány jelentős mértékben hozzájárult a vasútikocsik hiányának a mérsékléséhez, mivel 100 métermázsa árut lehetett a korábbi 30 helyett elhelyezni a raktérben.
Összegzés
Horgos-Királyhalom a 19-20. század fordulóján kitüntetett helyet foglalt el a Kárpát-medence szőlőtermő tájai között. A puszta meghódítása nagyarányú parcellázás révén zajlott, amely Ormódi Béla személyéhez kapcsolódott szorosan. A szegedi bankárt és vállalkozó szellemű társait a szőlészkedés iránti érdeklődés mellett természetesen a termésből remélt haszon is vonzotta. A tulajdonosok egy része nem telepedett le helyben, vagyis extraneus birtokos volt, ami azt jelentette, hogy területeik művelését szakavatott alkalmazott irányíthatta. Az úri-polgári birtokosok korszerű termesztési eljárásokat alkalmaztak, amelyek nagy hatást gyakoroltak a környék parasztgazdáira, akik sok esetben csak néhány száz négyszögölnyi szőlőt műveltek. A fajtaállományt áttekintve azt láthatjuk, hogy a korábban termesztett, főként tömegbort adó szőlők helyett olyan fehér illetve csemegefajtákat honosodtak meg, amelyek korábban ismeretlennek számítottak a Dél-Alföldön. A rendelkezésre álló forrásokból világosan látszik, hogy a jövedelem leginkább a birtokon termelt étkezési szőlő értékesítéséből származott, ami a legfontosabb bevételi forrást jelentette. Nagy részét az Osztrák-Magyar-Monarchián belül adták el, de Németországba, főként Berlinbe is jutott a termésből.
A királyhalmi hegyközség tagjainak névsora >>
Felhasznált irodalom:
Balassa Iván
1994 A futóhomok telkesítése. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei. 89-107.
Bálint Sándor
1976 A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I. rész. Móra Ferenc Múzeum
Évkönyve 1974/1975/2. Szeged
Börcsök Vince
1970 A homoki szőlőművelés kialakulása és munkamenete. In: Juhász Antal-Szécsy
György (szerk.): Átokházától Ásotthalomig. Szeged, 79-88.
Égető Melinda
2001/a Szőlőművelés és borászat. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Gazdálkodás.
Magyar Néprajz II. Budapest, 527-596.
2001/b Bevezető. In: Égető Melinda (szerk.) Szőlőhegyi szabályzatok és
hegyközségi törvények a 17-19. századból. Szőlőhegyek történetének forrásai
I. Budapest, 19-59.
2006 Alföldi borvidék – Homoki borvidék. Az alföldi szőlőkultúra táji tagolódásának
átrendeződése a 19-20. század fordulóján. Ethno-lore 43-73.
Für Lajos
1983 Kertes tanyák a futóhomokon. (Tájtörténeti tanulmány.) Budapest
Habermann Gusztáv
1992 Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. Tanulmányok Csongrád
megye történetéből. XIX. Szeged
Juhász Antal
1989 A szegedi táj tanyái. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 1982-83. 2. Szeged
Nagygyörgy Zoltán
2003 Horgos helytörténetének kutatása és kultúrájának helyzete. A Móra Ferenc
Múzeum Évkönyve. Történeti Tanulmányok. Studia Historica 6. 333-374.
Szüts Mihály
1914 Szeged mezőgazdasága. Szeged
Vásárhelyi Zoltán
1901 A hegyközségek közigazgatása. Budapest
